Csoporttársam emlékére

Egy darabig egymás mellett ültünk az előadóban: Péter, Gábor, meg én, mit tudom én már, biztos a gólyatáborban ismerkedtünk össze. Óra alatt Kretén magazint olvastunk, vörös fejjel röhögtünk a képregényeken, és kiosztottuk magunknak a szerepeket: Gábor volt a Szupermenő, Péter a Gonosz Mutáns, és hát... én meg a Baltás Gyilkos. Ez azért szerencsére nem tartott négy évig, de nagyjából így kezdődött a főiskola.

Végül persze befejeződött, nem maradtunk egy társaságban, és el is vesztettük egymást szem elől, ahogy az többnyire lenni szokott. A Gonosz Mutánsról azóta se hallottam, a Szupermenő viszont bejelölt Facebookon valamikor, ezért aztán róla tudom, hogy elvette a főiskolás szerelmét, született két gyerekük, és vitte valamire  (sokra) a munkában meg az életben is.

Egyszer közzétette a blogját. A rákbetegségéről. Csak kevés bejegyzésre futotta már az idejéből. Néhányszor még láttam a Facebookon, majd az utolsó hozzászólásához tegnap elkezdtek érkezni a búcsúüzenetek... Ez itt az enyém. Nyugodj békében, Kátai Gábor.

Idén végre más

Még mindig félek egy kicsit, hogy elkiabálom, vagy elbízom magam, vagy... valami. A szülinapomra ezt kaptam, de egy ideje az év többi napján is ünnepeltnek érzem magam.

Turkálóban voltam, de sok a bajom vele

Mindig is utáltam turkálóba járni. Illetve inkább úgy mondom, hogy sose tudtam turkálni. Most se tudok (meg utálom is még mindig), és ráadásul hiába tudom az eszemmel, hogy turkálni vagány, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy igazából ciki - nekem tényleg, mert az előzmények alapján nyilvánvaló, hogy én nem azért turkáltam például tegnap, mert az buli, hanem mert kellett már néhány felső, de nem nagyon van pénzem. Ha ismerőssel találkoztam volna, akkor tuti, hogy kimegyek.

Az viszont határtalan nagy szerencse, hogy ez a Háda egy akkora irdatlan méretű hodály, hogy igazság szerint nem lehet benne öt percen belül NEM találni valamit. (Régebben az ömlesztett turkálókkal ez volt az alapvető problémám. Nem láttam semmit, és kimentem.) Sokat segítene a turkálós komfortérzetem megteremtésében, ha mondjuk a ruhák nem lennének büdösek, mert ugyan pontosan tudom, hogy ez kijön az első mosásnál, így mégiscsak elég undormány őket felpróbálni. De ne legyek finnyás.

A másik kínzó kérdésem, hogy mi a fenéért kell a ruhákat színek szerint csoportosítani ahelyett, hogy méretek alapján lennének elrendezve, valamint emellé még a felsőket a címkénél fogva feltekerni a vállfára, nehogymá' a sok hülye le tudja olvasni a méretet, különben esetleg még véletlenül találna akkorát, amekkorát keres. Na jó, egyszer rájöttem, hogy ilyenkor meg kell keresni a másik címkét, ami általában bele van varrva az oldalába, és akkor arról anélkül is le lehet nézni a számozást, hogy percekig kellene bogozni.

A ciki/büdös/macerás problémakörön túllépve aztán persze találtam klassz blúzokat, néhányat meg is vásároltam, egy részét már ki is mostam, innentől már csak arra kell magam rászánnom, hogy tényleg felvegyem és hordjam a "más ruháját".

((Ha abból a feltételezésből indulok ki, hogy a családban csak egy autista van, és az a húgom, akkor sajnos azt hiszem, azt a következtetést kell levonnom, hogy én eddig marhára el voltam kényeztetve :-D ))

Lusta dög tornázni megy

Fél évnél is hosszabb időre felfüggesztettem a pilatest. Hol pénzem nem volt, hol kedvem, lusta voltam és motiválatlan. Még az se zavart, hogy visszahíztam és fájt a derekam. Illetve persze hogy zavart, de csak az önsajnálatig jutottam.

Aztán egyszer csak eljött az ideje, hogy igenis "meg akartam mutatni", és kerestem egy új helyet, bejelentkeztem, és elmentem. Az első alkalommal az életemért küzdöttem, meg a rosszullét ellen, annyira pocsék formában voltam. Másnapra olyan rettenetes izomlázam lett, ami már nem az a kellemes, "de jót mozogtam" érzés, hanem valami hőemelkedéssel párosuló förmedvény. A második alkalommal viszont az oktató már elhitte, hogy tényleg pilateseztem már korábban, és nemcsak azt állítom magamról.

Sajnos csak heti egy alkalommal tudok járni, és persze nyilván minimum kétszer kellene, de egyelőre ez is pont heti eggyel több, mint a semmi. Néha már majdnem jól érzem magam az órákon, és utána pedig nem az undorító ólmos fáradtságot érzem, hanem valami másmilyet, és tulajdonképpen  örülök, hogy megcsináltam.

Nem vagyok egy sportember, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a mozgást valójában nem élvezem, elfáradok, macerás, fáj, meg minden bajom van, és odáig még soha nem jutottam el, hogy  hiányozzon. Nem hiszem, hogy valaha is életformámmá válna a rendszeres sportolás, nekem ez belülről nem jön, bármit bármikor szívesen abbahagyok :-)
De józan ésszel gondolkodva a saját érdekemben akkor is csinálnom kell valamit, ha nincs kedvem.

Szóval nem hiszem, hogy mától kezdve a pilates lelkes szószólója lennék, de azzal igenis el fogok dicsekedni, ha egyszer véletlenül megint elég lesz egy számmal kisebb nadrág. Ha meg nem, akkor csöndben hallgatok :-)

Ekcéma-híradó

Tavaly télen kutattam itt a közvéleményt, hogy mit lehetne használni ekcéma ellen, ami rajtam kizárólag  hidegben jön ki.
Sokan javasoltak sokfélét.
Ezekből én végül a Sanatopic testápolót próbáltam ki, és láss csodát: idén télen egyáltalán nem jöttek elő a csúnya kis piros foltjaim.

Két magyarázatot tudok erre elképzelni, és a kettő nem zárja ki egymást.
Az egyik az, hogy a Sanatopic tök hatásos.
A másik meg az, hogy ezen a télen nem is volt hideg :-)

Adott is ajándékot, meg nem is

Ígértek nekem ajándékba egy BB-krémet, mert aki felajánlotta, azt mondta, nagyon jó az a márka, de neki túl halvány a világos bőrre való. Mivel az átadás elég sokat csúszott, időközben - ha már annyira jó  - vettem egy ugyanolyat magamnak, és kiderült, hogy nem lehet eldolgozni, maszatolódik, és kis hurkákban ledörzsölődik, szóval vacak, legalábbis nekem nem jön be.

Aztán végül a megbeszélt helyen otthagyták nekem az ajándék példányt is, ahol kicsit csalódottan panaszoltam (másvalakinek), hogy a dicséretre alapozva én már vettem magamnak egy ugyanolyat, és persze kedves az ajándékozótól, de nem fogom tudni használni, mert kiderült, hogy kezelhetetlen.

... és akkor megtudtam, hogy igen, az eredeti tulajdonosnak is PONTOSAN ez volt vele a baja, és nem az, hogy túl világos...

Azóta eltelt pár hónap, de én még mindig nem tértem fölötte napirendre.
Bár elvileg nincs túl nagy jelentősége, én az ilyenfajta "ajándékozástól" kicsit furán érzem magam.
Mondhatni, madárnak nézve.
Talán mégis van jelentősége.

Vajon

...  ez a Welsz Tamás önszántából vette be a VALAMIT, vagy pedig mondták neki a VALAKIK, hogy be kell?  Itt írják, hogy bevette. 

Eddig én, Ugyanmár Királylány, abban a rózsaszín hiszemben voltam, hogy ilyenek tényleg csak a mesében (krimikben, akciófilmekben, meg ilyen helyeken) léteznek. Félelmetes.