Értelmező szótár

Aki azt mondja, hogy majd felhív, arról elég pontosan meg lehet mondani, hogy nem fog.
Mégpedig soha.
Ha mégis, azt esküszöm, dokumentálni fogom.

Mindig december van

Valahogy már évek óta folyton karácsonyi készülődés van. Még ki se hevertem az egyiket, már itt a másik. Tegnap megint elfelejtettem előkeresni a tavalyi koszorúmat, tehát idén is elbuktam az egészet, mert ha nem volt meg az első gyertya, onnantól nekem a másik három se érdekes, csalni meg nem ér.

Egyébként én azt kapom karácsonyra, hogy megvonták tőlünk a tizenharmadik havi fizetést, meg januártól a BKV-bérletet is, tehát végeredményben tíz rugóval csökken a fizetésem.
A közös költség meg öttel emelkedett, mert néhány tisztelt lakótárs miatt a díjbeszedő fel akarta mondani a szerződést a házunkkal, és a lakógyűlés megszavazta, hogy a (még) fizetőképesek valahogy tartsák a víz felett a többiek fejét, de ezt csak úgy mondom.

Asszem, jövőre elég sok mindent elfelejthetek.
De legalábbis kiegészítő jövedelem, netán valami kóbor milliomos lovag után kell nézni.
Sürgősen.

Most akkor ki bántott kit?

"Zzzistenitmá', leszakítja a táskámat a hátizsákjával!" - mondta hangosan és érthetően a kedves utastárs, akihez tény, hogy valóban hozzáértem, miközben elhaladtam mellette.
Visszafordultam, megálltam, elnézést kértem, mondtam, hogy nem volt szándékos, még egyszer elnézést kértem és mosolyogtam, szóval végül kénytelen volt kinyögni, hogy semmi baj.

Egyébként nem tudom, mit várt. Hogy visszaszólok, hogy anyádat, és akkor leordíthat, mert stresszes, mert összeveszett a férjével, mert bunkó a főnöke, mert mittudomén, és muszáj egy kicsit kompenzálnia? Annyira szokatlan, hogy a tömegben egymáshoz érnek az emberek?

Mindenesetre tudom, hogy kettőnk közül - bár állítólag én "szakítottam le" a táskáját, aminek semmi baja nem történt, legfeljebb megfertőztem az alantas hátizsákbacilusaimmal - , még mindig én intéztem a dolgot civilizáltabban, csak akkor azt nem értem, hogy miért érzem magam ennyire undorítóan, hogy legszívesebben sírnék egy kicsit, sőt már sírok is...

Én is nézek híradót

Magánvélemény következik. Nem kötelező egyetérteni velem. De vitatkozni nem fogok ezen senkivel. Csak elmondom.

Biztos, hogy borzasztó nehéz kérdés ez az aktív meg passzív eutanázia, és tökéletesen alkalmas arra, hogy országos méretű bulvárhírként szerepeljen az összes híradóban.
Az én véleményemet ugyan nem fogja megkérdezni senki, de... én láttam anyámat az utolsó napjaiban. Végignéztem. Kilátástalanul, szótlanul, csontsoványan nézte a plafont naphosszat, nem tudta elmondani, hogy hol fáj és mennyire, mert mindenhol fájt, és annyira. Feküdt, és várta, hogy meghalhasson végre.

Akkor én már csak egyetlen dolgot kívánhattam neki és magamnak: essünk túl rajta minél hamarabb.
Ha valaki akkor beadta volna neki AZT a fájdalomcsillapító-mennyiséget, azt hiszem, megköszöntem volna. És ő is.

A bűvös hármas

Nagyjából három hónapig nem aludtam a rendes ágyamban, mert az előszobafestéskor bepakoltam rá a cuccokat, és aztán nem volt kedvem rendet csinálni, mindennek megint megtalálni a helyét, és kiszórni az időközben fölöslegessé vált vackokat.

Nagyjából három hétig állt a faliórám, mert kimerült benne az elem, és nem volt kedvem székre mászni, leszedni az órát, feltölteni az elemeket, kicserélni, és visszarakni a falra.

Kezdek kíváncsi lenni, hogy ezeket a nemszeretem dolgokat miért mindig csak mások kedvéért bírom megcsinálni, a sajátomért miért nem.

Tesóm bemutat a barátjának

...akivel persze azért már találkoztunk, de most sikerült új tapasztalattal gazdagodnia.

Egyébként villanyt szerelni jött, mert valamiért nem égett a lámpa a kisszobámban, áthívtam az öcsémet, aki elég hamar belátta, hogy nem ért hozzá, és szólt ennek a haverjának, hogy hátha.

Szóval ülnek a srácok az előszobai asztal mellett, előttük nagy tál pattogatott kukorica, a cimbora arca fura zöldes színben játszik.
Az öcsém a létező legkioktatóbb hangsúlyával jól megmondja neki:
- Én szóltam, hogy ne vegyél több sört. Mondtam előre, hogy ha feljövünk, ITT ÚGYIS PÁLINKÁZNI FOGUNK.

Best of öcsém

Mamánál vagyunk, Bence fürdik az asztal tetején.
Sógornőm mesél:
- Ebben a kádban én is fürödtem ám. Meg az öcsém és a húgom, sőt a Zsófi meg a Lili is.
Öcsém kommentál:
- De az a durva, hogy mind egyszerre!

Nem engem keresnek

Állandóan felhívnak olyan emberek, akik nem is velem akarnak beszélni. Ma például valami felszámolás alatt álló cég ügyében hívott a mókus, mondtam, hogy olyanom nekem nincs. De hát nem így hívnak? De. És nem ebben az utcában lakom? De. A tizenkilencben? Nem. Hanem? Az egyben. DE HÁT NEKEM A TUDAKOZÓBAN ADTÁK MEG A TELEFONSZÁMÁT, mondja az istenadta, és én nem tudom megérteni, hogy ha egyszer nem stimmelnek az adatok, akkor mi a francért próbálja meg elmagyarázni nekem, hogy szerinte mégis én vagyok az, akit keres.

Ezelőtt meg volt egy befektetési tanácsadó, aki Ugyanazavezetéknevemintnekem Angélát kereste, én vagyok-e. Mondom nem, nekem Mária a keresztnevem. És VÉLETLENÜL nem Angéla a másik keresztnevem? Hát ez kész, hadd tudjam már jobban, hogy hogy hívnak, de azért kedvesen elmondtam a szerencsétlennek, hogy nincsen második nevem, és az Angéla nevű egyébként régebben tényleg ugyanebben a lépcsőházban lakott, csakhogy már elköltözött, és nem, nem tudom hová, mert hiszi vagy sem, nemcsak hogy soha nem beszéltünk egymással, de még csak nem is láttam élőben. Aha, most már érti, de egyébként engem nem érdekelne egy befektetési lehetőség?

Aztán akarták már tőlem megvenni a vidéki telkemet, sőt, asszem, örököltem is valamit egyszer.

Tény, hogy a telefonszámomat kiadja a tudakozó, de amikor nem stimmel a nevem, a lakcímem, vagy a kettő közül egyik sem, akkor vajon mire számítanak? Mert aztán persze mind meg van ám sértődve, és mélységesen csalódott. Lehet, hogy legközelebb próbaképpen úgy csinálok, mintha én lennék, akit keresnek.
Mint az öcsém a népszámláláskor, amikor végül kínjában már azt mondta a levakarhatatlan számlálóbiztosnak, hogy igen, valójában ő az a kínai, aki a szomszédban lakik.

Hétalvó, de inkább kilenc

Ma az történt, hogy ötkor keltem. Felmerülhet a kérdés, hogy minek, és hogy normális vagyok-e, de akkor még fokozom a helyzetet, és hozzáteszem, hogy igazából tegnap este nyolckor lefeküdtem aludni :-)

Szokták mondani, hogy elalszom az életemet, én meg erre azt szoktam mondani, hogy álmosan, kómásan vánszorogva nem tudom élvezni az életnek azt a részét, amelyikben ébren vagyok.
Egyébként is, az átlagosnál csak egy órával több az alvásigényem, kilenc óra nulla perc szunyálás után magától nyílik a szemem, és ha nem is pattanok ki az ágyból, de kipihenten kelek fel. Alapesetben hétvégén sem alszom délig, mert akkor borzasztó lenne a hétfő reggel.

Egyetlen hátulütője van ennek a csecsemő-üzemmódnak: elég nehéz így társadalmi életet élni.
Nem is tudom, hogy multivitamint, vagy inkább tudatmódosítókat kéne szednem :-)

Partitájm

Megnyílt a Vinopolis szombaton este, ott voltam én is, szép ruhában, meg a plusz egy fő, termopulcsiban, jó, én vagyok a hülye, azt írtam, hogy "félpuccos" buli lesz, és úgy tűnik, ezen nem ugyanazt értjük :-)
Jó hely lesz ez a Vinopolis nagyon, csak már megint nem nekem szól, attól tartok, hogy amikor éppen nem hívnak meg valamilyen nyilvános - és ingyenes - rendezvényre, akkor én ott még levegőt se nagyon vehetek, nemhogy bort.
De most kifejezetten jó érzés volt a meghívottak között lenni.
Aztán meg a plusz egy fővel majdnem elmentünk még a Filterbe, csak én igazából túl részeg és fáradt voltam, tehát bementem, körül(sem)néztem, aztán elköszöntem és hazamentem.

Van egy titkos túlélőösztönöm, aminek az a funkciója, hogy időben ébresszen fel az éjszakai buszon, mielőtt le kell szállni.
Működött.

Koncentrátum

Jó volt ez a hosszú hétvége, sikerült végig csupa olyan dologgal foglalkoznom, amit szeretek, meg amitől jól érzem magam. Például az első és legfontosabb dolog az volt, hogy szombaton gyakorlatilag nem keltem fel, vagy valami hasonló, délutánig pizsamában lötyögtem a lakásban, utána viszont kenyeret sütöttem, csak hogy a konyhai sikerélményem is meglegyen. Meg hát kötés, nyilván. Mostanában elhanyagoltam.

Vasárnap cimborázás, hegymászás és kocsmázás következett, és egy újabb rácsodálkozás, hogy az idestova tizenöt éve ismert haveromat mennyire nem is ismerem idestova már tizenöt éve. Pedig... izé. Tök jó srác lett belőle. Most kell megtudnom.

Hétfő-kedd: család. Bencocska, nagymama, temető, kutya-cica, kert, diótörés, utolsó őszi napsugarak.

Mosogatni meg porszívózni azt hiszem, ráérek majd legközelebb.