A megfázás és a megemlékezés

Végképp kitört rajtam a nátha, ami egyrészt azért nem szerencsés, mert holnapra elígérkeztem vigyázni Bencére (szerintem ez bukta), másrészt csütörtökön lesz egy borkóstoló, amire bejelentkeztem, de ha nem érzek illatokat meg ízeket, akkor tényleg tök sok értelme van... Maradt tehát három napom, hogy embert faragjak magamból.

Ehhez jelen pillanatban méz, tea, pálinka, kicsit lejárt orrcsepp és aszpirin-c - ez nem járt még le - áll rendelkezésre, ámbár egy csomag neocitránnal valószínűleg előrébb lennék. (Sima náthát nem szoktam ennyire túlparázni, de hát most határidős...)

Vasárnap és ünnepnap lévén viszont gyógyszertár nuku, maradnak a felsorolt lehetőségek.

Az ünnepnapok egyébként már tegnap elkezdődtek teljes gőzzel, legalábbis Kőbányán végeláthatatlan autósorok araszoltak a temető felé, volt valami megemlékezés a 301-es parcellánál.

Ennek örömére nagybátyám elmesélte az egyetlen igazi 1956-os emlékét, amit a nagyapámtól hallott később, és ami azért az ő számára elég sokat levon az alkalom fennköltségéből, és igaza van. 1956-ban ugyanis az apám hét-, a nagybátyám pedig négyéves volt, a nagyapám meg lement kenyérért. Az utcán aztán a kétgyerekes apuka szembetalálkozott egy tizennégy év körüli kissráccal, aki géppuskával fenyegette, és arról tájékoztatta, hogy ha nem takarodik haza, akkor szétlövi a tökeit.
Körülbelül ennyi, de hogy legalább kapott-e végül kenyeret, azt már nem tudjuk meg.

Cini-cini cincog az egér - ismeri ezt valaki?

Tegnap a komplett repertoáromat végigénekeltem Bencóka szórakoztatására, és már nagyon erősen kellett gondolkodnom, hogy mi nem volt még. Akkor eszembe jutott, hogy nekünk a mama sokszor énekelte, hogy "cini-cini cincog az egér", és megpróbálkoztam vele. Sajnos nem lett belőle semmi, mert egyrészt szöveg- és dallambeli hiányosságaim is kiderültek, másrészt meg akárhányszor elkezdtem, az öcsémmel együtt mindannyiszor röhögőgörcsöt kaptunk az első sor végén, így aztán inkább el is mentem a vásárba félpénzzel, azt úgyis elég sokáig lehet variálni.

Azért a biztonság kedvéért ma megkerestem a jútyúbon a Cini-cinit is, szerintem kihagyhatatlan :-D

Bőgőmasina

Bence egyszer csak nyakon harapott izomból mindkét fogával.
Én sikítottam.
Bence ettől megijedt.
Én kiröhögtem.
Bence bőgött.

Öcséméknél mostanában gyakorlatilag minden úgy végződik, hogy a Bence bőg. Amikor nevet, olyankor nagyon cuki, csak sajnos még a legvidámabb bulik is valahogy mindig nagy sírás-rívással érnek véget.
De már nagyon ügyes, kúszik, visong, okos, megszerez mindent, figyel, meg hasonlók, csak ne bömbölne annyit :-D

Update: itt egy fotó a kétfogúról.

Nem másztam hegyet, pedig ott volt

Létezik az a fajta háromnapos értekezlet, aminek a harmadik reggelén az ember olyan szinten agyelszívott zombi, hogy hiába a legnemesebb elhatározás a konferenciazárás utáni hegymászásra, amikor versenyképes ajánlat érkezik (van hely a kocsimban, és Pest felé megyek, elvigyelek?), akkor a Kékestető pillanatok alatt a feledés homályába merül.
Pedig tényleg olyan gyönyörű volt az erdő...
Legközelebb nincs mese, addig kell meglógni, amíg képes vagyok rá.
Most meg főzök egy kávét, megiszom, és elmegyek aludni.

Kétféle ősz

A múlt héten Tokajban voltunk, vagyis inkább Tarcalon, mert bár körülnéztünk a fesztiválon, meg kóstoltunk Sauskáéknál, igazából az idő nagyobb részét a János-pincében töltöttük, mindenki legnagyobb megelégedésére.
Ez volt a harmadik év, amikor elmentünk a tokaj-hegyaljai szüreti napokra, és valahogy úgy tűnik, az a "szabály", hogy nagyjából ez az utolsó igazán meleg, napos őszi hétvége. Most is majd' megsültünk, míg átgyalogoltunk Tarcalról Tokajba, másnap meg lepirult az arcunk, míg némileg másnaposan punnyadtunk a napsütésben János bácsi teraszán.

Ma pedig irány Kaposvár, mert holnap korán reggel elindulunk a Zselic teljesítménytúrán. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy micsoda sportemeberek vagyunk, gyorsan lerombolom ezt a képet, és elárulom, hogy csak a 20 km-esen megyünk végig, és az összes hétéves meg hetvenéves le fog minket alázni, ráadásul emelkedőn, de nem baj, szeretjük.

Ez a túra mindig a Tokaj utáni hétvégén van, és erre pedig az a szabály érvényes, hogy ez az év első igazán hideg, gorombán csípős őszi reggele. Legalábbis a Zselicben, pedig csak dombok vannak ott, nem is hegyek. Induláskor még jólesik a sapka-sál (meg a pálinka), az út első részét tejfölszerű ködben tesszük meg, és a harmatos fűben jól átázik a nadrágunk szára. Általában már jócskán túlvagyunk a táv felén, mire szerencsétlen nap úgy-ahogy ki bír sütni.

Úgy látszik, a papírforma most is bejön, múlt hétvégén megvolt a meleg ősz, most itt a hideg ősz, annyiban térünk el a megszokottól, hogy ha az is bejön, amit a meteorológusok jósolnak, akkor nemcsak hogy széjjel fogunk fagyni, hanem meg is ázunk, pedig már évek óta járunk erre a túrára, és az eső eddig még soha nem esett.

Kéne nyernem kötőtűt...

... mert a nyáron kettőre is rátenyereltem, és eltörtek. Az egyiket össze lehetett ragasztani, a másikat meg nem.
Persze amúgy is kértem már újat, de amikor Gabi meghirdette ezt a játékot, akkor gondoltam, hátha így is be lehet szerezni az utánpótlást.
A nyereményjátékban való részvétel feltétele az, hogy én is hírt adjak róla, ezt, amint látjátok, meg is tettem, de légyszi, ti ne játsszatok, mert akkor rontjátok az esélyeimet :-P

Amit kiskoromban nagy nehezen megettem

Kérdezi Thea, hogy melyik volt gyerekkoromban az öt kedvenc ételem.

Ez nem egyszerű, mert egyrészt hihetetlenül válogatós, és rossz evő kisgyerek voltam - ezt ma már nehéz elhinni, de engem, kéremszépen, az öcsémmel együtt ORVOSHOZ (!!!) hordtak, és gyógyszert kaptunk, mert olyan betegesen soványak voltunk - , másrészt meg emlékezetem szerint az anyukám elég vacakul főzött, főleg azért, mert utálta. Volt egy-két specialitása, amit nagyon jól készített, mondjuk leginkább csak ha vendégek jöttek, és kellett villantani, de amúgy nekem szinte egyáltalán nincs olyan étel-emlékem, hogy hú, ilyet csakis az anyukám tudott.

A nagymamáim jól főztek, főleg az apai. Az első három ételt nála szerettem, a negyediket az anyai nagyanyámnál, az ötödik meg kivételesen anyu kreációja volt :-)

1) Párolt lilakáposzta.
2) Fasír(ozot)t.
3) Sonkás tészta.
4) Rizses borsó, úgy is, mint rizibizi.
5) Húsos tészta (maradék pörkölt ledarálva, tejföllel elkeverve, és ez ment a tésztára).

Futottak még: fokhagymás pirított kenyér ZSÍRRAL, (és napközisteával), meg a sparhelt sütőjében héjastól (és attól tartok, hogy koszosan) megsütött krumpli sóval és vajjal. Ezek nem annyira finomak, mint inkább emlékezetesek, és az anyai nagyszülőknél kaptuk őket.

Lehet olyat is, amit nem szeretek azóta sem? Sóska, madártej, zserbó, húsleves.
Amit pedig nem is az, hogy nem szeretek, hanem egyszerűen nem is veszek a számba mind a mai napig: pacal, kocsonya, körömpörkölt.

(Nem küldöm tovább, de akit netán most elfogott a nosztalgia a gyerekkori kedvenc ételei után, az ne tartsa vissza magát, írjon róla bejegyzést :-)