Öcsém és a görög mitológia

Kérdés egy tévés vetélkedőben: mit adott Ariadné Thészeusznak, hogy segítsen neki kitalálni a Minotaurusz labirintusából?

Öcsém felkapja a fejét: KINEK a labirintusából?
Én: Minotaurusz.
Öcsém: röhög.
Sógornőm: Te!!! Tulajdonképpen MIT hallottál????
Öcsém: Dinoszaurusz.

Haverom és a tannin

Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok két egymást követő este kocsmázni, de igen. Na jó: az első igazából borkóstolás volt, a második meg utána már csak fröccsözés, ahol a szóda valamivel - sokkal - nagyobb mennyiségben fogyott, mint a bor, mert, mint kiderült, a cimborámnak is elhajlós volt az előző estéje.

Bár aludni még így is ő aludt többet, mindenesetre ezek után szerintem elszúrtam a péntek estéjét, amikor 10 óra magasságában egyszerűen nem bírtam tovább, és haza akartam jönni, ő viszont nem tervezett magának más rendes programot, mert gondolom, azt hitte, velem fog fröccsözni.

Van ez a Borpatika nevű, eléggé kétes küllemű hely a Bertalan Lajos utcában, de a múltkor megtudtam, hogy valódi bortermelők valódi borait tartják készleten, szóval nyugodtan lehet inni. Nagyjából egyébként tényleg. És van zsíros kenyér is. Lilahagymával, meg piros arannyal :-D Micsoda színek és ízek :-D Fröccshöz mondjuk tökéletes.

Persze a csütörtök esti Merfelsz-borkóstolóhoz képest pénteken a Borpatikában a társalgás színvonala sokat süllyedt, de biztosan csak azért, mert a pincehelyiségben ültünk le.
- Te Ákos, erre mondják az okosok, hogy "kilóg belőle a tannin"?
- Nem tudom, de szerintem nem lóg ki.
- Nehülyéskeggyé', összehúzza a szádat, vagy nem?
- Ja. Össze.
- Akkor?
- Na jó, de nem olyan ÁLTALÁNOSAN tanninos, hanem speciálisan.
- (Röhögtem itt már nagyon.) Na jó, szerintem ne csináljunk tovább úgy, mintha értenénk hozzá.
- Hülye vagy? Dehogyisnem értünk. Annyit ittunk már, mint az állat.

Ezért jók a majd' két évtizede ismert cimborák. Nem nagyon udvariaskodnak az emberrel, és már jó ideje nem nagyon válogatják meg a szavaikat - képzeld bazmeg, mi volt a múltkor, bazmeg -, nem feltétlenül mellettük érzem magam a világ legjobb nőjének, de olyan jó érzés nyugodtan hátradőlve egyszerűen csak vigyorogni a társaságukban :-D

F*ckin' perfect

Van a Hét kérdése rovat a Zugblogon, én meg ma pont elég fáradt és rosszkedvű vagyok ahhoz, hogy járassam egy kicsit az agyam, milyen lenne számomra a tökéletes világ.

A nagyvilágból mostanában sajnos csak nagyon-nagyon keveset érzékelek, mert hónapok óta túlélésre játszom, és hajtom a kis mókuskerekemet.
Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjen újra érdekelni a külvilág, először is a saját dolgaimat kell rendbe hoznom, nincs mese, mert addig nem látok túl a korlátaimon.

Szóval akkor nézzük ezt.

A világ nekem csak akkor lehet kerek, ha az életemben rend van.
A tökéletes világ nekem egy olyan lenne, amelyikben anyagi és érzelmi biztonságban vagyok.

Valamint egészséges. Szerencsére azért ez a része legalább rendben van, mert így máris sokkal nagyobb eséllyel indulok, hogy a hiányzó kettővel is kezdjek valamit.

Nem hát

... de legalább hazakísért.

Félelmetes vérkutya

Bolyhos kis fehér kutyakinézetű dolog futkos az út szélén. Nagybátyám rámutat:
- Na, OLYAN kutyám lesz, látod? - majd hozzáteszi: - Legalább harminc darab.

Kolléganő beszól

- Milyen jó színed van.
- Ja igen, kicsit leégtem a hétvégén Villányban.
- Besütött a nap a borospincébe?

Borozunk. Pont.

(Ajánlom ezt a bejegyzést a Borozunk.hu-s srácoknak, akik lélekben mindig velünk isznak :-)

Voltak ugyan halvány próbálkozásaink arra, hogy újdonságokat fedezzünk fel Villányban, de végül most megengedtük magunknak azt a luxust, hogy tutira mentünk, és a jól bevált, kedvenc helyeinket látogattuk végig, időnként még így is igencsak meglepődve!

Miután Kiss Gábort égen-földön nem értük el, Lelovits Tamást meg logisztikai okból kénytelenek voltunk lemondani (eleinte úgy volt, hogy autóval megyünk, de végül vonatoztunk, és másképp kellett beosztani az időnket), megérkezés után kétszer oda-vissza végigsétáltuk a pincesort, és főleg időhúzásból, csak úgy találomra beültünk a Kemencés pincébe (nem kellett volna), és a Szendéék kerthelyiségébe, ott megkóstoltunk négy bort, sok libatepertőt, aztán pedig húztunk át - még elég egyenes vonalban - Pólya Bea pincéjébe. Eredetileg is hozzá készültünk, de legalább a látszatot fenn akartuk tartani :-)

Ide úgy kell jönni, hogy az ember utána már nem akar máshová. (Nem is nagyon tud, mert általában túl sok minden szól a maradás mellett.)
A kemencében sült csülök nem okozott semmi meglepetést, éppen olyan tökéletesen ropogós volt a bőr, és omlós a hús, ami miatt az ember évente egyszer simán bevállalja, hogy esetleg komplett bölénycsordák fogják kergetni álmában. Borlekvárral viszont most kóstoltuk először, de nem utoljára.
Az első meglepetés az volt, amikor felgyújtottam a hajamat a gyertyával, a második pedig a 2011-es rosé.

A Pólya-pincét rendszeresen látogatjuk már vagy tíz éve, mindig kapunk kóstolót, de olyan, hogy egyszerre mindannyian ennyire felkaptuk volna a fejünket, hogy HOPPÁ, ilyen most volt először. Kérdeztük is, hogy a rosé eddig hol volt, de mondta Bea, hogy nem mindig készít. (Itt azért megjegyzem zárójelben, hogy régebben még minket is a mennyiség érdekelt jobban, és csak egy-két éve van az, hogy kicsit más szemmel figyeljük a bort, szóval simán lehet, hogy a rosé eddig is ott volt, sőt, a többi bor esetleg még jobban ott volt, csak még nem tudtuk észrevenni.)

Így történt, hogy az idei háromnapos villányi kirándulást végigroséztuk (hű, de rosszul néz ki leírva, jaj) a Pólya-pincében, éppencsak megszakítva másnap egy félnapos kisharsányi látogatással a Vylyannál.

Náluk hetes borkóstolót kértünk, amit végül is Judit, a velünk tartó "borászgyerek" választott ki (chardonnay, rosé, pinot, Ördög, merlot, syrah, cabernet sauvignon), aztán még volt szerencsénk megkóstolni a premier előtt álló Mandolást (cabernet franc), és végül Bálint útitársunk lelkivilágának megnyugtatására egy palack portugiesert is ittunk.
Újonc is volt velünk, aki persze nyilván ivott már bort életében, de kóstolón még nem volt, és a Vylyan ebből a szempontból is a lehető legjobb választás volt. De nemcsak neki, hanem mindannyiunknak, mert mi sem értünk a borhoz, csak szeretjük.

Jójárt Gergő hihetetlenül érzékletesen magyaráz, ahogy megszemélyesíti, és jelzőkkel látja el, szinte életre kelti a borokat, és az utca embere tényleg megérti, hogy miért macsó a syrah, miért gömbölyded és buja a merlot, és miért mondja, hogy a borok királya a cabernet sauvignon. A Mandolásnál már azt is kezdtük érteni, amit eddig még igazából nem sikerült elkapni, hogy milyen az, amikor egy borról tényleg csak annyit lehet mondani, hogy SZÉP, és ebben aztán benne is volt minden.

A történet végéhez elég annyi, hogy koromsötétben értünk vissza Villányba, mert sehogy nem akarózott felállnunk a teraszról, ahol eleinte a napsütést élveztük, majd amikor felsóhajtottunk, hogy jaj, de szép ez a naplemente, akkor kaptunk észbe, hogy teatyaúristen, már rég úton kéne lennünk. (Van egyébként Villányban taxi, de abban meg hol a kihívás :-)

Az este (nem annyira) meglepő módon Pólya Beánál végződött, a másnap pedig két hatalmas burekkel kezdődött, amit a helyi kis pékségben feltétlenül muszáj megkóstolni, különös tekintettel a húsos, és a sós túrós változatra. Érdemes telefonon előre rendelni, mert sajnos már csak ritkán sütik, főleg megrendelésre.

Az utolsó napunkon villámlátogatást tettünk a Gál-pincében, és végigkóstoltuk a különlegességeiket (bor-alapú, likőrszerű finomságokat készítenek, különböző ízekben: mézes-almás, ürmös, meggyes, diós, mandulás). Igény van ezekre is, és akkor már legalább borból készüljenek, ne pedig etil-alkohol, és hozzáadott aroma meg színezék keverékéből. Hát de nem? :-D

Innentől már csak búcsúzkodtunk. Ebből a célból iszonyatos mennyiségű roséfröccsöt fogyasztottunk el (SAJNOS muszáj volt elköszönni Beától meg Árpitól), aztán kettőt pislogtunk, és már ott is ültünk a vonaton. Aztán persze hazajöttünk, és pontosan tudjuk, hogy jövő ilyenkor megint ott fogunk vigyorogni a pincesor közepén, mert jó. Szeretjük.

Villányban egyébként még az is különleges, - és ezt nem minden borvidéken tapasztaltuk - hogy hihetetlenül jó példát mutatnak az összefogásra, az egymás mellett való békés megférésre, a vendégszeretre és az optimizmusra. Éppen ezért nem kizárólag borkedvelőknek ajánlom.

Szómagyarázat

Mostanában arra a következtetésre jutottam, hogy a férfiak első számú elvárása egy nőtől az, hogy legyen sportos. Nem kell okosnak lenni, nem kell jó fejnek lenni, kompromisszumkésznek, humorosnak, ápoltnak, igényesnek, megbízhatónak sem. Nem kell semmiféle nőies kisugárzás, sem kölcsönös szimpátia, közös érdeklődési körre semmi szükség, főzni pedig már szinte tilos.
Csak és kizárólag sportosnak KELL lenni, és ha nem vagy az, akkor jobb, ha máris szerzel egy macskát, különben egyedül fogsz maradni öreg napjaidra.

Nekem sokáig problémáim voltak a "sportos" szó értelmezésével, mert - én ostoba - nem jöttem rá, hogy ez a szó még véletlenül sem életmódra, hanem szinte csak és kizárólag testsúlyra és külalakra vonatkozik.

Szépen lassan aztán eljött a megvilágosodás, és többedszerre is rá kellett jönnöm, hogy én még mindig túl naiv vagyok az élethez. Nyilván ezért is nem szaporodom, mert az ilyen, az egy genetikai zsákutca.

A definíció tehát a következő, csak hogy mindenki megértse: sportosnak nevezzük azt a nőt, aki feszes rózsaszín mackónadrágban és edzőcipőben plázába jár, az ideje többi részét pedig a kanapén tölti, sorozatokat néz, csokit majszol, és reszelgeti a körmét, viszont szőke, mindig tökéletes a sminkje, és semmiképp sem több 50 kilónál.

A fentiek értelmében sajnos hiába próbálkozik, eleve nem lehet sportos az, aki: rendszeresen pilatesre jár, rendszertelenül bár, de spinningel, lehetőleg minél gyakrabban kirándul, egész télen üdvözült mosollyal száguldozik a korcsolyapályán, hétvégenként pedig végkimerülésig kertet ás, ámde tagadhatatlanul rendelkezik némi súlyfelesleggel, valamint van melle, az agyával pedig nem átall néha gondolkodni.

Na jó. Kénytelen vagyok belátni, hogy a kertásás tényleg nem sport.
Én kérek elnézést.
Sajnos nem vagyok sportos, és már soha nem is leszek.

Emberkísérlet

Most ki fogom próbálni, vajon mit szól a Columbia ügyfélszolgálata ahhoz a szánalmas csúfoskodáshoz, amit a Hervis meg a független szakértői művelnek, ha az ember reklamálni merészel amiatt, hogy az OmniShield védelemmel ellátott, egy hónapja vásárolt túrabakancsa a legkevésbé sem vízálló, se nem vízlepergető. De csak a jobb!!!!! A balnak semmi különös baja nincsen.

Szakvélemény, 1. pont: biztos izzadt a lábam. Aha, de csak az egyik. A másik meg pont fázott, nem?
Szakvélemény, 2. pont: lehet, hogy a szár teteje felől került bele a víz. Aha, mert igazából csak a bal lábammal kirándultam, miközben a jobb inkább búvárkodni ment. (A kamásli meg dísznek van.)
Szakvélemény, 3. pont: a forgalmazó a bakancsot különben is csak mérsékelten vízállóként árulja. Persze. A Columbia honlapján meg az OmniShieldet bemutató videóban konkrétan bokáig érő hóban gázol a figura. Ja, és nem lett volna szabad OLYAN időben kirándulnom benne. Arany virágszálaim, OLYAN időben, amilyenben annak a bakancsnak szabad lenne beázni, én SEHOVÁ nem megyek, nemhogy hegyet mászni.

Most pedig, ha kívánok, akkor esetleg fordulhatok a mittudoménmelyik Békéltető Testülethez.
De én úgy döntöttem, hogy előbb inkább fel KÍVÁNOM venni a kapcsolatot a Columbia központi ügyfélszolgálatával. És kérek tőlük egy állásfoglalást, hogy szerintük is teljesen normális-e egy kifogástalan bal bakancs, meg egy csuromvizesre ázó jobb.

És csak azért nem kezdek ordenáré módon anyázni a Hervisre (bár az eladó igazából kifejezetten kedves és megértő volt, de gondolom, nem is ő a hunyó) meg a szakértőkre, mert szegény édesanyjuk valószínűleg nem tehet róla, hogy ezek ilyen szarháziak lettek.

Sima átlagos szerda este

... és amikor hazamegyek, akkor tök komolyan azt látom, hogy a jóképességű öcsém, meg a szépreményű jogászhallgató lakótársam konkrétan egy TÜKRÖT tart az akvárium elé, és azon röhögnek hangosan, hogy a szerencsétlen hal totál felhergeli magát, felborzolja az összes úszóját meg még a szemeit is kimereszti - höhöhö, figyeld már, úgy néz ki, mint egy PULYKA, höhöhö - és próbálja elijeszteni a "másikat".

Mondtam nekik, hogy szerintem betegek.

Best of öcsém megint

Kistesóm benn felejtette a telefonját a munkahelyén, és mivel az egyben az ébresztőórája is, a sógorasszony viszont Bencével együtt a dédimamát boldogítja egész héten, így inkább hazajött aludni, hogy valaki (én) időben felkeltse reggel. Ekkora hülyeség már önmagában is méltó a "best of" sorozatba való bekerüléshez, de még beszélgettünk is, hogy fokozzuk a helyzetet.

Öcsém régen testépítőnek hitte magát, és mindenféle szteroidokat meg táplálékkiegészítőket nyomatott, fel is püffedt elég rondára. Pedig olyan egyszálbélű gereblyenyél-testalkat amúgy. Most mintha megint kikerekedett volna az arca egy kicsit, ezért aztán jól meg is kérdeztem:
- Neked mitől ekkora a fejed?
- Ja igen, híztam pár kilót.
- Megin' szedsz valami hülyeséget?
- Aha. Erdélyi szalonnát.

Ma reggel együtt készülődtünk, öcsémnek is csomagoltam kaját, nehogy éhen haljon. Csináltam neki szendvicset, meg adtam egy doboz paradicsomos húsgombócot ebédre.
- És almát is kérsz?
- Csak ha van.

Filmszakadás

Az elmúlt két napot valószínűleg egy párhuzamos univerzumban töltöttem, vagy valami hasonló helyen. Influenzás voltam, és eléggé levert a lábamról. Hétfőtől csütörtökig még voltam dolgozni, letudtam a kötelező köröket, de nem tudom, honnan vettem ehhez az energiát, mert aztán pénteken összecsúsztam, még valahogy lementem az orvoshoz, és onnantól kezdve jött a kóma. Pár óra viszonylagos ébrenlét, pár óra alvás, vagy valami félálom, de fogalmam sincs az egészről, egyszer például meg voltam róla győződve, hogy elveszett a kulcsom, mert kiejtettem a vonatból (!!!! komolyan!!!!), és legközelebb, amikor meg bírtam mozdulni, ha jól emlékszem, kivánszorogtam ellenőrizni a zsebemet, pedig még rémlett is, hogy valami sárga kulcsokat hagytam el, és az nem AZ a kulcscsomó volt, amit most hordok magamnál... szóval nem tudom, mi volt ez pontosan. Pedig elvileg főztem is közben, meg mostam és teregettem, sőt olvastam is valamit.

Esküszöm, nem vettem be semmi illegálisat, csak lázcsillapítót, meg az antibiotikumot. ((Nem, nem hülye a háziorvosom, nem az influenzára adta, hanem a förmedvényes kinézetű mandulámra:-))

Aztán szerencsére ma reggel felébredtem, és kávézni meg horgolni támadt kedvem, megállapítottam tehát, hogy a gyógyulás útjára léptem.
Ideje volt, mert így visszagondolva, ez a magamonkívüliség eléggé ijesztőnek tűnik.