Várakozás

Advent, az, persze, meg az a hogynemondjam hogy micsoda, mert illetlent találnék mondani, az meg lassan már alkotmányellenes is lesz nem mellesleg, és nemcsakhogy betiltják a blogomat, de jön a médiatörvény, és engem is eltöröl.

Szóval várakozás, hogyne, várakozásból itt ugyan nem lesz karácsony, várakozhatok én ítéletnapig, attól nem lesz rend, nem lesz karácsonyfa, nem lesz kaja, meg ajándék, ráadásul idén is addig várakoztam a megfelelő pillanatra, amíg megint elfelejtettem adventi koszorút venni, de egyébként amikor van, akkor is mindig elfelejtek gyertyát gyújtani, mert mindig mással vagyok elfoglalva, nem érek én rá várakozni.

Meg spirituális, lelki felkészülés a karácsonyra, írja a Zinternet, hát ja, arra tényleg fel kell készülni lelkileg, hogy megint kismilliónan tapossák a fejemet, ha kimegyek az utcára, és még arra se készültem fel lelkileg, pedig már hetek óta ez van, hogy akkor is karácsonyi dalok bömbölnek a fülembe minden irányból, ha csak egy csomag papírzsepit vagy egy marék szöget akarok venni akár a legutolsó legsarkibb legkisebb boltban.

Hol van az már, amikor nem is volt más dolgom, mint felébredni reggel, és meglátni a karácsonyfát, és örülni? Persze örömet okozni is jó, de ez is egyre nehezebben megy, ha én magam meg nem örülök közben, csak fáradt vagyok, de az legalább nagyon. Nem lehetne, hogy idén, csak egyszer, kivételesen... inkább maradjon el?

Az a nyavalyás kutya

Megmondom őszintén, kicsit haragudtam az öcsém kutyájára, amikor tavasszal letaposta a kedvenc gyöngyvirágaimat a mama kertjében.
De amit MOST csinált, hát az már tényleg vérlázító.
Megbocsáthatatlan.
Tűrhetetlen.
Gondolkodunk is, hogy be kéne adni a sintértelepre.
Vagy elevenen megnyúzni, a bőréből dobot készíteni, őt magát pedig lassú tűzön sütögetni.
Vagy mittudomén, kukoricán térdepeltetni három napig.

Ma korán reggel a Mama kétségbeesetten hívta az öcséméket telefonon.
"Az a kutya letaposta a HAVAT!"

Töltőtoll

Ti szoktatok még kézzel írni?
Én sajnos nem nagyon, csak bevásárlólistát, meg a munkahelyemen a magamnak szóló fecniket.
(A volt főnököm egyébként mindig meg akart halni a cetlijeimtől, egyik karácsonyra vett is nekem egy gyönyörű, puha bőrkötéses, aranyszegélyű noteszt, amibe bele kellett írnom, amit diktált, valami olyasmi volt, hogy "ezt a noteszt a jó fej főnökömtől kaptam ajándékba, hogy ne mindig azokra a k.rva fecnikre firkáljak", szóval nagyon örültem az ajándéknak, amit onanntól kezdve aktívan használtam is: teletömködtem a k.rva fecnikkel :-D

Szóval szeretek kézzel írni, de elszoktam tőle, már az írásom is olyan ronda lett, hogy rá se ismerek.

Aztán úgy alakult, hogy ki kell töltenem kb. 2 db papírt, és ezen nagyon belelkesedtem - hurrá, kézzel KELL írni -, és napok óta azon töröm a fejem, hogy melyik tollam lenne a legmegfelelőbb, hogy majd az írásom elég szép legyen, végül bementem ma reggel az írószerboltba, és vettem magamnak egy töltőtollat :-D

Műanyag.
Rózsaszín.
De én ma MINDENT azzal írtam :-D

Küldj virágot! (És tanulj meg olvasni...)

Épp alvajártam reggel a Ferenciek terén az aluljáróban, amikor arra lettem figyelmes, hogy ki van írva egy kirakatba hatalmas betűkkel: JUDIT.
Micsoda?
Holcsoda?
Kapkodtam a fejemet, amúgy is el voltam késve, akkor nekem mér' írják ki a Ferenciek terén az aluljáróban, méghozzá hatalmas betűkkel, hogy Judit.
Valahogy magamhoz tértem, de akkor már akármerre néztem, nem volt kiírva sehol sem, semekkora betűkkel a Judit.

Csak a virágüzletet láttam, akik az induló internetes honlapjukat reklámozták, miszerint KULDJVIRAGOT.

Tényleg kijön. De asszem, nem is akarom tudni, miféle módszerrel olvastam én ezt Juditnak, és hová tüntettem el addig a többi betűt.

Jövő idő

Vagy inkább jelen.
Folyamatban van egy Swallowtail, egy gombóc régi tolnai lilástarka fonal felhasználására, meg egy Saroyan, különösen elvetemült módon kék-szürke zoknifonalból, na, ez elég vicces lesz :-D
Pihenésképpen pedig időről időre készül egy-egy pár hajléktalankesztyű, mert állítólag idén is lesz karácsony. Azt mondják.

Saskia

Sál Nikinek. A színe, hát, leginkább egyik képen se látszik rendesen :-D

Megmutatom az új kendőmet

A televízió kártékony hatásáról

A múltkor mesét néztünk az öcsémmel. (Már rosszul kezdődik, de mi tényleg szoktunk mesét nézni az öcsémmel.)

A Csőrike ment a tévében, és arról szólt ez a rész, hogy a Nagyi testvére borzasztó feledékeny volt, és akárhová ment, mindig mindenhol otthagyott valamit. Nyilván jól elvesztett egy rakás pénzt, amit a bankba kellett volna tennie. Egyébként a bankár volt a gonosz, mert lenyúlta a lóvét, de természetesen az állatok, akik akkor kivételesen épp nem akarták egymást megenni, leleplezték, és minden megoldódott.
Volt a történetben egy varjú, nagyon sandán nézett, a fejét a nyaka közé húzta, depisen lógatta, és úgy ment, hogy lépett hármat, aztán ugrott egyet. Az nem derült ki, hogy mi a szerepe, csak néha feltűnt, olyankor mi nagyon röhögtünk, a sógornőm meg fogta a fejét, mert szerinte nem is volt vicces egyáltalán.

Később kimentünk a temetőbe, rendbe tettük a sírokat, kiraktuk a gyertyákat, és elindultunk hazafelé. Egyszer csak rám néz az öcsém:
- Menjünk úgy, mint a varjú.

És mentünk.

Lassú munkához sok idő kell

Befejeztem a Moonlight Sonata kendőt végre. Már nem is emlékszem, mikor kezdtem, de simán lehet, hogy még tavaly.
Soha az életben nem kötök többé pikót semminek a szegélyére, kendőére meg pláne nem.

Mindenesetre most épp ázik, aztán megyek formára tűzködni, mert már nagyon szeretném készen látni.

Update: HŰ!!!