A múltkor mesét néztünk az öcsémmel. (Már rosszul kezdődik, de mi tényleg szoktunk mesét nézni az öcsémmel.)
A Csőrike ment a tévében, és arról szólt ez a rész, hogy a Nagyi testvére borzasztó feledékeny volt, és akárhová ment, mindig mindenhol otthagyott valamit. Nyilván jól elvesztett egy rakás pénzt, amit a bankba kellett volna tennie. Egyébként a bankár volt a gonosz, mert lenyúlta a lóvét, de természetesen az állatok, akik akkor kivételesen épp nem akarták egymást megenni, leleplezték, és minden megoldódott.
Volt a történetben egy varjú, nagyon sandán nézett, a fejét a nyaka közé húzta, depisen lógatta, és úgy ment, hogy lépett hármat, aztán ugrott egyet. Az nem derült ki, hogy mi a szerepe, csak néha feltűnt, olyankor mi nagyon röhögtünk, a sógornőm meg fogta a fejét, mert szerinte nem is volt vicces egyáltalán.
Később kimentünk a temetőbe, rendbe tettük a sírokat, kiraktuk a gyertyákat, és elindultunk hazafelé. Egyszer csak rám néz az öcsém:
- Menjünk úgy, mint a varjú.
És mentünk.
Ha egy üzlet beindul
2 hete
2 megjegyzés:
Ez kérem, a mese JÓTÉKONY hatása a gyermeki lélekre!!! :o)
Szívesen megnéztelek volna benneteket, mikor úgy mentetek, mint a varjú! :o)
Mesét pedig KELL nézni, mert ha nem néztem volna egy részt meg a Spongya Bobból, most például honnan tudnám, hogy a házikedvenc csigának hagyni kell, hogy megegye a zöld trutyit, különben elborítja a lakosságot? :o)
Mariska, ezen most sírni kell vagy nevetni?
Olyan mindkettőt-féle.
Megjegyzés küldése