Várjuk a papát

Hétfőn vigyáztam Bencére, mert majd csak a jövő héten kezdi az új bölcsit, én viszont ezen a héten még viszonylag könnyedén el tudtam kéredzkedni egy napra (többre is tudtam volna, kicsit már bánom, hogy nem tettem, olyan jó volt együtt a kiskrapekkal).

Reggel vérig sértődött. Éppcsak kinyitotta a csipáit, papucsot húzott a szellemes pizsamájára, és csámpázott lefelé a kerten át, hogy papájoz, papájoz, de megszívta, mert a nagybátyám elment dolgozni, az ajtót meg bezárta, Bence hiába lógott vörös fejjel bőgve a kilincsen.

Visszajönni nem akart, leült a küszöbre, hogy ő ott marad. Ekkor szemétláda módon bevetettem az erőfölényemet, egyszerűen megfogtam és visszavittem, mondjuk közben két ököllel verte a fejemet meg húzta a hajamat, és visítozott, hogy NEEEM, NEEEM.

Még a kertkapuban is bömbölt vagy negyedórát egy kövön ülve (bezártam a kaput is, hogy ne tudjon a kerten át megszökni), aztán szerintem megunta, visszaballagott a házhoz, és ott leült a lépcsőre, hogy akkor ő megvárja a papát.

"Kamila, elle, ide szüssz!" - ezt a mondatot vagy ötszázszor hallottam aznap, mert persze engem is hívott, hogy üljek mellé és várjuk együtt a papát. Még a pólót meg a nadrágot is a lépcsőn kellett ráadnom, mert be nem jött volna átöltözni. Gondoltam, marha jó program lesz reggel kilenctől délután ötig a küszöbön ülni, szerencsére ennyire még nem kitartó az öcskös, a csigaszedés ígéretével például viszonylag könnyen el lehetett mozdítani a posztjáról.

Nem is tudnám pontosan felidézni az egész napot, de valahogy mindketten életben maradtunk fél hatig. Este aztán kézbesítettük Bencét az apjának, az autóban új szót tanult, és boldogan rikoltozott az égre mutogatva, hogy "papa, 'ézd, szibárány".
Visszaadtuk, elköszöntünk egymástól ("szia, bogalam") most vége a nyárnak, hétfőtől bölcsis, és nem tudom, mikor látom legközelebb, de máris alig várom.