Még a fészbúknak is az jön orrán-száján mostanában, hogy "Két ember közt legrövidebb út az egyenes beszéd", ami, ha jól emlékszem, Szilágyi Domokostól származó idézet. Meggyűlik nekem a bajom ezzel a rövid úttal, de nagyon.
Nemcsak a komoly, és valóban megbeszélésre érdemes dolgokat, hanem az olyan apró és - szerintem - jelentéktelen marhaságokat, hogy amikor én kidobni készülök az egyhetes kaját a hűtőből, akkor már megint csak magamra gondolok, ÖNKÉNYESEN döntök a kaja sorsáról, pedig azt meg_kell_be_szél_ni, hogy mennyi idő után dobUNK ki valamit. Közösen. Ha azt mondom hogy jól van na, nem dobom ki, akkor további megbeszéléssel kell meggyőződni arról, hogy ezt valóban magamévá tettem-e, vagy csak azért mondom, mert a másik fél ezt akarja hallani. És ha nem változott meg a véleményem arról, hogy igenis meg kell beszélni a kajakidobás elméletét és gyakorlatát, akkor az nem jó, újabb egyeztetést igényel.
Az ilyesmitől elég hamar szokott eldurranni az agyam, ennek ellenére mondjuk az első három körbe belemegyek, mert jó-jó, biztos részben igaza van, és hát nekem is kell gyakorolni egy kis önuralmat meg toleranciát meg alkalmazkodást, meg miafenét is.
De itt jön a képbe a kommunikációnak egy másik eleme. Amellett, hogy a dolgokat meg kell beszélni, én azt az elméletet támogatom, hogy a beszélgetést/vitatkozást ABBAHAGYNI is tudni kell. Meg kell tanulni észrevenni azt a pontot, amikor a másik már nem tudja tovább rágni ugyanazt a témát, elfogytak az indokai, pattanásig feszültek az idegei, nincs mit mondania a dologról a továbbiakban, és minél inkább feszegetik az adott kérdést, annál merevebben fog elzárkózni az együttműködéstől a továbbiakban, vagy egyszerűen egy jó kis üvöltözéssel zárja rövidre az egészet.
Én az üvöltözést abszolúte emberhez méltatlannak, és problémák megoldására alkalmatlannak tartom, mégis, MÉGIS sikerült idáig jutnom mostanában, mégpedig többször. Szerintem nincs az a konfliktus, amit hangerőből meg lehet oldani.
És akkor van még a kíméletlen őszinteség kérdésköre, amire annyi mindenki esküszik mostanában, és én egyszerűen nem értem, hogy az meg mire jó. Szerinted jól nézek ki? Nem. Lúzernek tartasz? Aha. Megcsaltál valaha? Jóhogy. Miért nem akarod, hogy veled menjek? Azért, mert kilógsz a társaságból, és senki nem kedvel igazán. Ez a kedvenc színem, hogy tetszik? Ocsmány. Ízlik a vacsora? Ezt elbasztadbazmeg. Miért nem hívtál fel? Mert eszembe se jutott. Hiányoztam? Tökjól elvoltam nélküled.
KOMOLYAN ettől várjuk, hogy valami majd jobban fog működni?
Nem, én nem vagyok a minden körülmények között teljes őszinteség híve.
Ám ez nem jelenti azt, hogy hazudok.
De ugyanazt el lehet mondani úgy is, hogy üssön, meg úgyis, hogy simogasson.
Én meg nem akarok folyton háborúzni.
És a vége mégis az, hogy nem tudok kommunikálni, mert mintha egy űrlénnyel, talicskával, vagy sütőtökkel beszélgetnék... Iszonyat mennyiségű energiát igényel, és nem vezet semmi eredményre. Fogynak a trükkjeim, fáradok, nem látom a fényt az alagút végén, és csak sejtem, hogy ez semmi jóra nem vezet.
Ezt persze csak itt mondom, mert ha otthon mondanám, akkor már megint meg kéne beszélni...
6 megjegyzés:
Jaj, a francba, hogy ez is ismerős itthonról. :D Csak nálunk fordított a szituáció például a kajakidobásról, mert én megkérdezem, hogy meg akarja-e még enni, és azt kapom, hogy minden maradékot neki kell megennie? holott ugye, csak azért kérdeztem őt, mert a saját véleményemet eleve tudom a témáról.
És tényleg, szerintem két, különböző logikai út feltárásán túl, ha azok nem vezettek célra, felesleges is harmadikféleképpen elmagyarázni.
Na meg, hogy az egyet nem értés nem azt jelenti, hogy nem értem, amit mond, csak azt, hogy én másképp gondolom.
Sóhaj, tényleg más bolygóról jöttünk, vagy mi...
Nekem pont így volt az exemmel.. sőt, unokatesóm és a mostani pasija között is hasonló problémák vannak, mint amiket te leírsz.
Mintha két külön nyelvet beszélnénk*, aztán egy idő után egyszerűen kifogy az ember a fogásokból, az érvekből, abból, hogy ha őszinte abból lesz baj, ha nem, abból... elbeszélünk egymás mellett, pedig nagyon meg akarjuk érteni, mit akar a másik. Mintha két teljesen különböző módszertant használnánk, és egyszerűen nem bírunk hozzászokni, rájönni, hogy múködik a másik(é). Mintha nem egy lapon lenne a két fél, pedig szeretnék. Nem tudom mi lehet rá a megoldás... Csak a tanulás, meg a türelem, abból sok... meg hofy mindkét fél akarja a megértést és a fejlődést is. Nálunk az exem ez utóbbira nem volt hajlandó, tanulni és fejlődni, mert én "ne próbáljam őt megváltoztatni", tőlem viszont elvárta hogy változzak.
* Amúgy tényleg két külön nyelvet beszéltünk :) csak én tudok angolul is, ami neki meg anyanyelve volt. Unokatesóéknál még cifrább a helyzet, ott három nyelv van, magyar, lengyel, angol... De tényleg nem az a (fő) gond...
Nekem pont így volt az exemmel.. sőt, unokatesóm és a mostani pasija között is hasonló problémák vannak, mint amiket te leírsz.
Mintha két külön nyelvet beszélnénk*, aztán egy idő után egyszerűen kifogy az ember a fogásokból, az érvekből, abból, hogy ha őszinte abból lesz baj, ha nem, abból... elbeszélünk egymás mellett, pedig nagyon meg akarjuk érteni, mit akar a másik. Mintha két teljesen különböző módszertant használnánk, és egyszerűen nem bírunk hozzászokni, rájönni, hogy múködik a másik(é). Mintha nem egy lapon lenne a két fél, pedig szeretnék. Nem tudom mi lehet rá a megoldás... Csak a tanulás, meg a türelem, abból sok... meg hofy mindkét fél akarja a megértést és a fejlődést is. Nálunk az exem ez utóbbira nem volt hajlandó, tanulni és fejlődni, mert én "ne próbáljam őt megváltoztatni", tőlem viszont elvárta hogy változzak.
* Amúgy tényleg két külön nyelvet beszéltünk :) csak én tudok angolul is, ami neki meg anyanyelve volt. Unokatesóéknál még cifrább a helyzet, ott három nyelv van, magyar, lengyel, angol... De tényleg nem az a (fő) gond...
(Bocs ha véletlen kétszer küldtem el)
Jajj, ez a Ne akarj megváltoztatni is ismerős, de ha egyszer különbözünk, akkor mindkettőnknek változni kell, nem? Vagy tényleg akkor csak nekünk, de abban hol az egyenlőség, meg a kompromisszum?
Nálunk az egyet nem értés sajnos inkább azt jelenti, hogy nem értjük, amit a másik mond. Illetve inkább, hogy miért mond ilyeneket.
Persze mindig van hová fejlődni, és mindig lehet/kell változni és alkalmazkodni, de basszuskulcs, sose gondoltam volna, hogy ilyenkor ez már ennyire nehéz. Nem akarjuk a másikat megváltoztatni, de alapvetően úgy igazából mi magunk se értjük, mi a fenéért kéne változnunk, mikor amit mi gondolunk/csinálunk, az eddig tök jó volt. :-D
Maris, nem is tudom mit mondjak. Az igazság az, hogy férfiak és nők másképp kommunikálunk, de ennyire... Nekem is volt egy ilyen exem, nekem az jött le a kapcsolatunkból, hogy igazából ő elképzelt magának egy világot, benne egy nővel aki ilyen meg olyan meg amolyan és azt a világot létre akarja hozni. Hogy én hol voltam benne azt nem tudom. Illetve tudom, csak azt nem, hogy ő hogy képzelt oda engem, mint bábot vagy mint élő embert.
Én is annak vagyok híve, hogy megbeszéljünk dolgokat, de ez a megbeszélés vezessen valahova.
És hát az ember akkor is változik egy kapcsolatban ha azt nem akarja, és nem is esik nehezére alkalmazkodni egy bizonyos pontig. Da ha a ponton túlmennek a dolgok akkor az már olyan szintű önfeladást követel amit én nem tudnék bevállalni. Az meg, hogy az ember szerepet játsszon egy kapcsolatban egy életen keresztül - na az nem az én világom.
Szóval nem tudok semmi okosat mondani, én túlléptem ezen és rájöttem, hogy a sehova nem vezető megbeszéléseken túl is van élet. Mással. És jó élet.
És most nem azt akarom mondani, hogy vess véget ennek. Te tudod nálad hol a határ és meddig vagy hajlandó engedni.
Mérlegelj.
Megjegyzés küldése