Egy darabig egymás mellett ültünk az előadóban: Péter, Gábor, meg én, mit tudom én már, biztos a gólyatáborban ismerkedtünk össze. Óra alatt Kretén magazint olvastunk, vörös fejjel röhögtünk a képregényeken, és kiosztottuk magunknak a szerepeket: Gábor volt a Szupermenő, Péter a Gonosz Mutáns, és hát... én meg a Baltás Gyilkos. Ez azért szerencsére nem tartott négy évig, de nagyjából így kezdődött a főiskola.
Végül persze befejeződött, nem maradtunk egy társaságban, és el is vesztettük egymást szem elől, ahogy az többnyire lenni szokott. A Gonosz Mutánsról azóta se hallottam, a Szupermenő viszont bejelölt Facebookon valamikor, ezért aztán róla tudom, hogy elvette a főiskolás szerelmét, született két gyerekük, és vitte valamire (sokra) a munkában meg az életben is.
Egyszer közzétette a blogját. A rákbetegségéről. Csak kevés bejegyzésre futotta már az idejéből. Néhányszor még láttam a Facebookon, majd az utolsó hozzászólásához tegnap elkezdtek érkezni a búcsúüzenetek... Ez itt az enyém. Nyugodj békében, Kátai Gábor.
Szülinapi rózsaszín
6 napja
2 megjegyzés:
Én is megdöbbentem, amikor olvastam. Hiába nem tartottuk a kapcsolatot, az embernek a volt csoporttársai valahogy mindig olyanok maradnak, mint a rég nem látott családtagok. És hát az is ijesztő, hogy a mi korosztályunkból megy el valaki :-(
Én futólag ismertem, mint kollégát, ha jól rémlik ifjúságpolitika című izét tanított, ifjúságsegítősöknek, akik egyhangúlag imádták. (Ilyen népszerű tanár még én sem bírtam lenni, pedig.) A halálhír meg tényleg döbbenetes, egy generáció vogymuk, de én még lehetek öreg...
Megjegyzés küldése