Ha valaha is be fogják vezetni a négynapos munkahetet, akkor meg vagyok róla győződve, hogy ez azért lesz, mert az illetékes döntéshozó előtte találkozott velem pénteken.
Míg más rendes emberek HÉTFŐ reggel néznek ki úgy, mintha megrágták és aztán kiköpték volna őket, nekem a PÉNTEK az, amikor már csak az alapvető életfunkcióim működnek, a szabályos ki- és belégzésen kívül még esetleg annyi finommotorikus képességgel rendelkezem, amivel megtartom és a számhoz emelem a kávésbögrémet, de aztán annyi.
Többnyire nem vigasztal különösebben, hogy itt a hétvége, és az sem motivál, hogy mennyi emberrel lehetne ilyenkor találkozni, és hány helyre lehetne elmenni, a fő szempont, hogy ezeknek az embereknek a legnagyobb része hagyjon engem békén, és ha egyszer hazaértem, akkor bezárhassam az ajtót, de BELÜLRŐL, és ostoba arccal bámulhassam a semmit - vagy a tévét, de igazából mindegy, mert ilyenkor úgysem érzékelek belőle mást, mint hogy tarkán villog - abban a megközelítőleg tizenkét és fél percben, amíg el nem alszom a padlón - tényleg ott szoktam - , és egy óra múlva arra ébredek, hogy folyik a nyálam és fázom, meg a padló is kemény.
Ha ezzel mondjuk legkésőbb este hétig megvagyok, akkor kaphatok igazolást, hogy "egészséges közösségbe mehet", de ha nem, akkor jobban jár a világ is, meg én is, ha inkább alszom tovább szombat reggelig.
Felelősségem teljes tudatában - még valamikor hét közben - mégis úgy döntöttem, hogy ma márpedig elmegyek ciderezni a plymouthi nyelvtanfolyamos bandával, és nem leszek antiszociális.
Szép feladat :-)
