Különbség

A Tamaris balerinacipőm 3 évig bírta (szezonon kívül munkahelyi váltócipőként üzemelt).

Amikor végül májusban a felsőrésze úgy döntött, hogy MOST van itt az ideje elválni a talpától, éppen nem voltam felkészülve egy tisztességes új cipő megvásárlására, meg egyébként is elgondolkodtam, hogy vajon biztosan rám fog-e szakadni az ég, ha egyszer nem Tamaris cipőt veszek, hanem valami bevállalható kinézetű műbőr cuccot sokkal olcsóbban. 

Vettem is egyet a Deichmannban.

Végül is nem olyan szörnyű.

Csak három hónap után szakadt el. 

Gyors kalkuláció: ha ilyen ütemben megy tönkre, akkor lehet venni évente két párat, az három év alatt hat pár, szorozva mondjuk ötezerrel, az harmincezer. Az egyetlen előnye, hogy nem egyszerre kell kifizetni, de akkor most tényleg olcsóbb? 

Várjuk a papát

Hétfőn vigyáztam Bencére, mert majd csak a jövő héten kezdi az új bölcsit, én viszont ezen a héten még viszonylag könnyedén el tudtam kéredzkedni egy napra (többre is tudtam volna, kicsit már bánom, hogy nem tettem, olyan jó volt együtt a kiskrapekkal).

Reggel vérig sértődött. Éppcsak kinyitotta a csipáit, papucsot húzott a szellemes pizsamájára, és csámpázott lefelé a kerten át, hogy papájoz, papájoz, de megszívta, mert a nagybátyám elment dolgozni, az ajtót meg bezárta, Bence hiába lógott vörös fejjel bőgve a kilincsen.

Visszajönni nem akart, leült a küszöbre, hogy ő ott marad. Ekkor szemétláda módon bevetettem az erőfölényemet, egyszerűen megfogtam és visszavittem, mondjuk közben két ököllel verte a fejemet meg húzta a hajamat, és visítozott, hogy NEEEM, NEEEM.

Még a kertkapuban is bömbölt vagy negyedórát egy kövön ülve (bezártam a kaput is, hogy ne tudjon a kerten át megszökni), aztán szerintem megunta, visszaballagott a házhoz, és ott leült a lépcsőre, hogy akkor ő megvárja a papát.

"Kamila, elle, ide szüssz!" - ezt a mondatot vagy ötszázszor hallottam aznap, mert persze engem is hívott, hogy üljek mellé és várjuk együtt a papát. Még a pólót meg a nadrágot is a lépcsőn kellett ráadnom, mert be nem jött volna átöltözni. Gondoltam, marha jó program lesz reggel kilenctől délután ötig a küszöbön ülni, szerencsére ennyire még nem kitartó az öcskös, a csigaszedés ígéretével például viszonylag könnyen el lehetett mozdítani a posztjáról.

Nem is tudnám pontosan felidézni az egész napot, de valahogy mindketten életben maradtunk fél hatig. Este aztán kézbesítettük Bencét az apjának, az autóban új szót tanult, és boldogan rikoltozott az égre mutogatva, hogy "papa, 'ézd, szibárány".
Visszaadtuk, elköszöntünk egymástól ("szia, bogalam") most vége a nyárnak, hétfőtől bölcsis, és nem tudom, mikor látom legközelebb, de máris alig várom.

Azért a lakáskulcs legyen kéznél

Úgy látszik, nekem semmi nem jó.

Mindig az volt a kínom, hogy az üres lakásba egyedül megérkezni nyomasztó, és mennyivel jobb, amikor valaki már vár - vagy legalábbis VAN - otthon, és ajtót nyit nekem, amikor hazaérek.

Igen ám, de arra nem számítottam, hogy egyszer majd esetleg tényleg lesz otthon valaki, csak nem enged be, mert annyira Férfi, hogy vagy számítógépezik, vagy hall.

"Kopasz emberek telefonálnak"*

Jó pár hónappal ezelőtt egy kedvetlenolvasó csúnyán legorombított (magyarul beszó't), hogy tutira azért nincs nekem soha pénzem, mert furtonfurt elkocsmázom meg elbulizom, és tökre szégyellnem kéne a pofámat, meg magamat is, hogy harminciksz évesen ennyire felelőtlen vagyok. (Egyébként azóta se vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy nem valamelyik családtagom volt álruhában...)

Fentiek fényében most már legalább örülhetek, mert végre nincs mit elkocsmáznom, meg elnyaralnom, meg elbuliznom, meg elvásárolnom, meg mondjuk elmoziznom és elszínházaznom, az elkönyvesboltozásról pedig régóta álmodozni se szoktam, hanem felelősségteljes felnőtt módjára szépen elköltöm MINDEN pénzemet számlákra és (alapvető) élelmiszerre. Szóval megjavultam egycsapásra.

A munkahelyemen fizetést csökkentettek, és nem hiszem, hogy a főiskola helyzete túl sokat javulna a közeljövőben. Aggódom, és nyitva tartom a szemem-fülem, mert nem szeretném elhinni, hogy nincs más lehetőségem... aki hall valamit, adja tovább.

*Kiscsillag: A pénz miatt

Megnéztem én is ezt az Istvánt

Előtte szépen türelmesen megbeszéltem magammal, hogy próbálom NEM az eredetinek a hasonmás kiadását elvárni. Ez úgy nagyjából sikerült is.
Meg még ezen kívül az is van, hogy a kis naiv agyam iszonyat lassan kapcsol, ezért a darabban sokkal több politikai utalást fedezhettem volna fel, mint amennyit valójában érzékeltem, de ez kábé másnap esett le, miután elolvastam egy csomó kritikát. Jól van, na... sajnos elég sokszor történik meg, hogy kicsit lemaradva kullogok az események után.

Persze, hamisak is voltak néha, meg a Buci szerintem is egy majom egyébként, bár nem látom be, hogy ettől mér' ne lenne alkalmas Koppánynak, és azt is aláírom, hogy elég olcsó poén volt "visszahozni" Nagy Ferót meg Varga Miklóst, de szánalmasnak azért nem nevezném. És így tovább egészen a fehér lónak a lenyakazásáig, amit viszont kivételesen már percekkel korábban elképzeltem, hogy na, olyan tutira lesz.

Szóval nekem tulajdonképpen tetszett.

Viszont tízmillió kritikus országa lettünk egycsapásra, ez meg milyen tipikus már, végre megint öli egymást egy csomó ember ((ott a korona belsejében, és nem tudnak kijönni)).

Alfahímek

Az egyik az öcsém, aki inkább próbál öngyilkos lenni, csak segítséget kérni ne kelljen, utána pedig duzzog, hogy őrá senki nem figyel, és senkit nem érdekel, hogy mi van vele, PEDIG úgy egyébként öngyilkos akart lenni.

A másik a vadonatúj, valószínűleg a továbbiakban már csak volt pasim, aki, mert kicsit pofán csapta az élet, menten elmenekült előlem, mert "nem akarta, hogy ilyen állapotban lássam", majd amikor én egyrészt próbáltam utána nyúlni, hogy mégis mellette legyek, majd, amikor ezt sem engedte, éreztettem vele, hogy megbántott azzal, hogy visszautasította a segítségemet, nemes egyszerűséggel megszakított velem mindenféle kapcsolatot. Az utolsó információm, hogy agresszív és dühös a hangom, és türelmetlen vagyok. (Utóbbi sajnos egyébként igaz, de nem hiszem, hogy most bármi is múlt volna ezen.)

Tehetetlen vagyok, csalódott, és ijedt.
Komoly, hogy a létező legjobb szándék mellett is ez a maximum, amit ki tudok váltani a számomra egyébként fontos emberekből?

Szeparációs szorongás

Öcsémék elválnak, sógornőm lépett ki, de - ahogy megtudtam, amit jobb lett volna, ha inkább nem tudok - éppenséggel soha egy pillanatig nem viselkedett "rendes" feleségként. Sőt, semmilyen feleségként sem.
Nagyot csalódtam benne, gyakorlatilag egy pillanat alatt megutáltam, megundorodtam tőle, ez majd biztos el fog múlni valamennyire, de most úgy kell visszafogni a kezemet, hogy ne akarja begépelni mindazt, amit gondolok róla, meg az anyjáról, meg az egész családjáról, meg...

... meg arról, hogy mi lesz most Bencivel, akit a továbbiakban ők nevelnek Bicskén. Gondolom, öcsém anyósa őt is felneveli majd. Valahogyan. Ahogy a saját gyerekeit, de most megint bekapcsolom az öncenzúrát.

Ritkán sírom el magam bejegyzés írása közben, most siratom a nagyfülű, kékszemű, piszeorrú, szemtelen disznó és törpeterrorista, szöszi kicsi puha unokaöcsémet, akivel talán még találkozom majd néha, amikor az apjánál lesz láthatáson. Annyira picike még, mindent el fog felejteni. Az öcsém, akivel a múlt héten még összebújva aludtak, hétvégi program lesz neki (és az öcsém ebbe bele fog dögleni, de nincs az a bíróság, aki neki ítélné a gyereket, nem is akar pereskedni, nem szeretne cirkuszt, hagyja az anyjánál).

Még mielőtt fenekestől felfordultak volna a dolgok, megbeszéltük, hogy ezen a héten én vigyázok Bencére, de most már úgy van, hogy csak holnapig, mert szerdától kezdődik a beszoktatás az új bölcsiben, Bicskén. Még semmi nem változott, kiabál utánam, hogy "Kaaaaamila, 'ézd", tegnap meg iderohant, adott egy nyálas puszit, aztán ment a dolgára. Bújik az ölembe, mondja, hogy mit énekeljek neki, és a tenyerembe pakolja a lábait. (Utána meg üvöltve tiltakozik, és harap, mert nem akar tiszta pelenkát...)

Attól tartok, hogy csak az ünnepek maradnak majd, egy félidegen nagynéni leszek, aki néha visz valami ajándékot.

Félek, hogy a sógornőmék az öcsém ellen hangolják majd, pedig semmi okuk rá, sajnos mégis elkezdték már az utálatos viselkedést. De hogy miért... azt nem tudom. Öcsém se. Tény, hogy egy ideje megváltoztak köztük a dolgok, Orsit mégis nehezen engedi el, és végképp nem érti, miért és mikor lett ő a rossz.

Én csak nézek, és nem tudok segíteni.
Szörnyű érzés, hogy ma még minden úgy van, mint eddig, simán csak vigyázok az unokaöcsémre, de közben tudom, hogy ez holnap lesz így utoljára. Akkor érte jön a nagyanyja, és elviszi, és onnantól nem tudom, mik lesznek az új játékszabályok.
Azt hiszem, nagyon fog hiányozni a pici Bencém.