Dombtető utca

"A" Dombtető, ez az apai nagyszüleimet jelentette, mármint a lakásukat Kőbányán, ahová a születésünk után engem is, meg három év múlva az öcsémet is hazavitték a kórházból.

Ahol egy ideig összesen heten laktunk másfél szobában. Ahonnan mi pár év múlva elköltöztünk, mert saját lakást kaptunk Kispesten. Ahol rengeteget voltunk megőrzésen iskola után, meg közben is. Ahová később már egyre ritkábban jártunk látogatóba az öregekhez. Ahonnan a nagyanyámat elvitte a mentő az agyvérzése után, és soha többé nem hozta vissza. Ahol kimostam a nagyapámnak a napok óta ázó koszos zoknijait, de csak ha cserébe főzött nekem vacak, túl erős kávét. Ahol egyszer csak egy látogatás alkalmával a nagybátyám a konyhában megtalálta az apját, aki akkor már halott volt.

Ami évekig üresen állt, majd az öcsém költözött oda az akkori barátnőjével, aki nem bizonyult véglegesnek. Ahová végül is a feleségét hozta.
Ahová az újszülött Bence érkezett.
Ahonnan a sógornőm lelépett, hogy aztán honfoglalósdit játsszon a másik nagyszüleim házában.
Ahol az öcsém mostanáig egyedül élt, ahol az anyagi gondjai már túl nyomasztóak voltak, és amit már mindenkinek nehezére esett fenntartani.
Amit meghirdettünk, és vártuk a vevőt, aki nem jött, aztán egyszer csak mégis.

Aminek az adásvételi szerződését ma fogjuk aláírni, 5 órakor a Stollár Béla utcában.

Ahová úgy kellett menni, hogy az Újhegyi sétánynál leszálltunk a 68-as buszról, a trafik után jobbra fordultunk, végigmentünk a bolt melletti felső járdán (az alsót szigorúan csak visszafelé használtuk), majd a lépcső melletti babakocsi-tolókán rohantunk le. A kapuhoz mindig is kulcsunk volt, felmentünk a lifttel, amit egyszer a nagybátyám szerelt meg valamivel, amit csak úgy a zsebéből kapott elő, mert munkában is azt használta, a Ganz-Mávagnál dolgozott, véletlenül épp lifteket gyártottak.

Nyolcadik emelet harminckettő, a bejárati ajtó talán sosem volt zárva, de óvatosan kellett nyitni, mert mögé nyílt a konyhaajtó, és nem lett volna vicces betörni rajta az üveget.
Az erkélyen a nagyapám erőspaprikát nevelt, viszont az egész lakásban dohányzott, a kisszobát kivéve, mert az arra volt fenntartva, ha esetleg mennénk.

És mindenféle nagyanyai fenyegetés ellenére SOHA nem jött fel a Horváth bácsi, pedig nekünk mindig azt mondták, hogy ha nagyon ugrálunk - bocsánat: "zuhulunk" -, akkor fel fog. (Néha gyanakodtunk, hogy Horrváth bácsi talán soha nem is létezett, de pedig igen: az öcsémnek évekkel később eszébe jutott, hogy ellenőrizze a névtáblákat :-D )

Bár az emlékek nem a lakásban laknak, hiányozni fog, hogy többé nem mehetünk.