Miután a múltkoriban Jucka húgom gondterhelt arccal megkérdezte, hogy mi az a shoppigolás, és erre kielégítő választ kapott, pénteken hazafelé a vonaton megjegyezte, hogy akkor ő shoppingolni szeretne, lehetőleg még ma.
Üssekavics, végül is időben voltunk, menjünk be az arénaplazmába, úgyis a Keletibe érkezik a vonatunk, Jó lesz, Juci? Jó.
Ott aztán a Gyerekből kitört a szőke nő, alapvetően nézelődni óhajtott, aztán kifejezte az óhaját, miszerint vegyek neki egy felsőt a C&A-ban. Többször is körbe kellett menni, de persze neki gőze nem volt, hogy mit akar, nekem volt ugyan elképzelésem arról, hogy mit és mennyiért vagyok hajlandó megvásárolni neki, csak olyasmit nem találtunk, legalábbis girnyó méretben nem, mert ő most ide-oda lötyög az S méretű dolgokban is.
Akkor nézzük meg a Hennes and Mauritzban is, jó? Fene a tájékozott fejedet, gyere, nézzük meg, bár tudnám, honnan szeded a H&M-et, csak nem a nővéredtől??? :-)
Ott már kapott a Nőszemély egy nagy csomag színes pamutzoknit, mert bebiztosította magát arra az esetre, ha netán felsőt nem találnánk, de mikor elindultunk kifelé, akkor nagyon fehér szájjal emlékeztetett, hogy még nem mehetünk ám haza, mivel ő még nem kapott pulcsit. Még próbáltam egy soron következő üzletben egy színes harisnyanadrággal is elkábítani, látszólag hagyta is magát megvesztegetni, aztán csak lecövekelt a pamutfelsők előtt, kiválasztott egy lilát, és bevonult vele a próbafülkébe - "Ez nem áll jól rajtam, lóg a válla. Légy szíves, hozzál kisebbet." - Igenis, értettem. Jó lett, megvettük, majd' kétszer annyiért, mint eredetileg terveztem, jól van na, legyen Gyereknap.
Hazafelé meg rohant. Amit én ugye nem tudok. Már vagy kilencszer megkértem, hogy menjen lassabban, aztán tizedszerre rászóltam valami olyasmit, amitől megsértődött (kb. Juditka b.meg, muszáj ilyen k.va gyorsan menned, lazítsál már), és azonnali hatállyal szakított velem. Az én bátor felnőtt kishúgom keményen kettőszáznegyvenkilenc és fél centivel előttem haladt, és akárhányszor a csápjaival érzékelte, hogy a köztünk levő távolság elérte a kettőszázötven centit, tétován megállt, aggodalmasan hátralesett a válla fölött, hogy biztos jövök-e, és amikor meggyőződött róla, hogy igen, akkor megint előrehúzott, stb, stb. A metrónál aztán volt szíves belém karolni, leszállás előtt pedig már láttam, hogy a keze félig felemelve, az ujjai a levegőt kaparásszák (olyankor fél ám a kisdinnye, csak nem tudom, mitől), ajaj, itt szükség lesz egy nagytestvérre, Judit feladta a függetlenségről vallott összes elvét, és jött szépen velem kézen fogva. Imádom a kis meleg gyerekmancsát szorongatni, főleg mióta Miskolcon lakik, és elszokott tőlem, azóta már úgysem bújik, nem ül az ölembe, nem lehet cirógatni, de az utcán még kézen fog, nekem meg szorít a torkom ilyenkor, most mit csináljak, én őt húztam.
