Nagyratörő karácsonyi terveim

Nincsenek.

Kaja nem kell, legalábbis semmi speckó, Judit miatt úgyis vegát kell főzni.
Süti sem kell feltétlenül, csak ha vendégségbe megyünk, és a mama pl. úgysem süt már.
Dekoráció nem kell, mert akkor azt áprilisig biztos nem pakolom el, ahogy ismerem magamat.
Zene sem kell, mert nyomasztanak a karácsonyi dalok.
Ajándék a felnőtteknek nem kell, mert már rég megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk.

A gyerekek nyilván kapnak azért valamit (Judit, Benci, meg az unokahúgaim).
Meg persze veszek egy fenyőfát, feldíszítjük majd Judittal.

Szerintem úgyis itt-ott leszünk (nagybátyáméknál meg a mamánál), mire hazaérünk, nem is lesz már karácsony.

Az egészből leginkább a két hét fetrengést várom :-)

Mérgezett egér

Megint érdekes hetem lesz, már látom.
Mára egy délelőtti rendezvény, aztán munka után torna, majd kora este összefutás egy cimborával, szigorú üzleti ügyben :-)
Holnap A) esetben mikulásos buli (ha találok valakit, aki velem jön), B) esetben meg megyek át lerobbant kolléganőt látogatni - ezt ha nem holnap, akkor pénteken.
Szerdára EGYELŐRE csak a torna van, nem mintha az nem lenne elég, de még bejöhet bármi :-)
Csütörtökön kötés.
A péntek ugye még függőben, szombaton pedig ha nem kirándulás, akkor nagymama, este pedig remélem, hogy most már végre egy kis lazítás.

Megint mikor fogok vásárolni? Meg főzni? Meg rendet rakni? Meg punnyadni?

Szerencse, hogy tegnap időben elaludtam, így ma reggel magamtól ébredtem, egy órával az ébresztő előtt, kipihenten, és rengeteg időm volt a takaróm alatt csukott szemmel lustálkodni. Ezt nagyon szeretem. Amikor már ébren vagyok, de még maradhatok a melegben, és ábrándozhatok, meg minden. Tulajdonképpen egész jól kezdődik így a hét.

Kéne tudnom magyarul

Szerdától tegnapig tartó háromnapos agysejtpusztító kontaktszemináriumon vagyok túl (tényleg jó volt, profi volt, hasznos volt, de nem tehetek róla, akkor is agysejtpusztító, ami után az ember 12 órát alszik egyhuzamban, és még mindig fáradt), most indulnom kéne a nagyanyámhoz, mert náthás, és eddig még senki nem volt képes vinni neki egy doboz neocitránt, és egyébként is fát kellene vágni (nem fogok, arra való az öcsém, az unokatesóm, meg a nagybátyá(i)m), aztán holnap meg Bori-névnap az unokanővéreméknél délután 5-től, ami azt jelenti, hogy vasárnap este kilenckor fogok hazaesni, hurrá. Senkinek nem kívánom, hogy találkozzon a hétfői fejemmel.

Közben meg itthon mosni kéne, bevásárolni, kicsit rendet rakni, főzni, regenerálódni, meg csak úgy punnyadni. Tévézni. Kötni. OLVASNI.
Vajon hány éves leszek, mire megtanulom szépen, érthetően kimondani, hogy "ne haragudj, de nem, mert más dolgom van/fáradt vagyok/csak simán nincs kedvem"?
És miért vagyok meggyőződve róla, hogy ha megtanulnám kimondani, akkor onnantól kezdve mindenki folyton meg lenne rám sértődve?
Ez itt a baj.
Akkor még jobban egyedül lennék.
Szóval ezt a "nem"-et nem engedhetem meg magamnak.
(Azzal kikapcsolja a gépet, felöltözik, fogat mos, elindul, majd jön.)

Utóirat.
Unokanővérem anyósa agyvérzést kapott, és most a bal oldalát újra kell tanítania mindenre. Most a lánya van vele, aztán az unokatesómék lesznek, aztán meg majd meglátják.
Eszembe jutott, hogy velem ki lenne, ha szükségem lenne rá?
Hát ezért nem mondhatok olyasmit senkinek, hogy "nincs kedvem".

Értelmező szótár

Aki azt mondja, hogy majd felhív, arról elég pontosan meg lehet mondani, hogy nem fog.
Mégpedig soha.
Ha mégis, azt esküszöm, dokumentálni fogom.

Mindig december van

Valahogy már évek óta folyton karácsonyi készülődés van. Még ki se hevertem az egyiket, már itt a másik. Tegnap megint elfelejtettem előkeresni a tavalyi koszorúmat, tehát idén is elbuktam az egészet, mert ha nem volt meg az első gyertya, onnantól nekem a másik három se érdekes, csalni meg nem ér.

Egyébként én azt kapom karácsonyra, hogy megvonták tőlünk a tizenharmadik havi fizetést, meg januártól a BKV-bérletet is, tehát végeredményben tíz rugóval csökken a fizetésem.
A közös költség meg öttel emelkedett, mert néhány tisztelt lakótárs miatt a díjbeszedő fel akarta mondani a szerződést a házunkkal, és a lakógyűlés megszavazta, hogy a (még) fizetőképesek valahogy tartsák a víz felett a többiek fejét, de ezt csak úgy mondom.

Asszem, jövőre elég sok mindent elfelejthetek.
De legalábbis kiegészítő jövedelem, netán valami kóbor milliomos lovag után kell nézni.
Sürgősen.

Most akkor ki bántott kit?

"Zzzistenitmá', leszakítja a táskámat a hátizsákjával!" - mondta hangosan és érthetően a kedves utastárs, akihez tény, hogy valóban hozzáértem, miközben elhaladtam mellette.
Visszafordultam, megálltam, elnézést kértem, mondtam, hogy nem volt szándékos, még egyszer elnézést kértem és mosolyogtam, szóval végül kénytelen volt kinyögni, hogy semmi baj.

Egyébként nem tudom, mit várt. Hogy visszaszólok, hogy anyádat, és akkor leordíthat, mert stresszes, mert összeveszett a férjével, mert bunkó a főnöke, mert mittudomén, és muszáj egy kicsit kompenzálnia? Annyira szokatlan, hogy a tömegben egymáshoz érnek az emberek?

Mindenesetre tudom, hogy kettőnk közül - bár állítólag én "szakítottam le" a táskáját, aminek semmi baja nem történt, legfeljebb megfertőztem az alantas hátizsákbacilusaimmal - , még mindig én intéztem a dolgot civilizáltabban, csak akkor azt nem értem, hogy miért érzem magam ennyire undorítóan, hogy legszívesebben sírnék egy kicsit, sőt már sírok is...

Én is nézek híradót

Magánvélemény következik. Nem kötelező egyetérteni velem. De vitatkozni nem fogok ezen senkivel. Csak elmondom.

Biztos, hogy borzasztó nehéz kérdés ez az aktív meg passzív eutanázia, és tökéletesen alkalmas arra, hogy országos méretű bulvárhírként szerepeljen az összes híradóban.
Az én véleményemet ugyan nem fogja megkérdezni senki, de... én láttam anyámat az utolsó napjaiban. Végignéztem. Kilátástalanul, szótlanul, csontsoványan nézte a plafont naphosszat, nem tudta elmondani, hogy hol fáj és mennyire, mert mindenhol fájt, és annyira. Feküdt, és várta, hogy meghalhasson végre.

Akkor én már csak egyetlen dolgot kívánhattam neki és magamnak: essünk túl rajta minél hamarabb.
Ha valaki akkor beadta volna neki AZT a fájdalomcsillapító-mennyiséget, azt hiszem, megköszöntem volna. És ő is.