Szerdától tegnapig tartó háromnapos agysejtpusztító kontaktszemináriumon vagyok túl (tényleg jó volt, profi volt, hasznos volt, de nem tehetek róla, akkor is agysejtpusztító, ami után az ember 12 órát alszik egyhuzamban, és még mindig fáradt), most indulnom kéne a nagyanyámhoz, mert náthás, és eddig még senki nem volt képes vinni neki egy doboz neocitránt, és egyébként is fát kellene vágni (nem fogok, arra való az öcsém, az unokatesóm, meg a nagybátyá(i)m), aztán holnap meg Bori-névnap az unokanővéreméknél délután 5-től, ami azt jelenti, hogy vasárnap este kilenckor fogok hazaesni, hurrá. Senkinek nem kívánom, hogy találkozzon a hétfői fejemmel.
Közben meg itthon mosni kéne, bevásárolni, kicsit rendet rakni, főzni, regenerálódni, meg csak úgy punnyadni. Tévézni. Kötni. OLVASNI.
Vajon hány éves leszek, mire megtanulom szépen, érthetően kimondani, hogy "ne haragudj, de nem, mert más dolgom van/fáradt vagyok/csak simán nincs kedvem"?
És miért vagyok meggyőződve róla, hogy ha megtanulnám kimondani, akkor onnantól kezdve mindenki folyton meg lenne rám sértődve?
Ez itt a baj.
Akkor még jobban egyedül lennék.
Szóval ezt a "nem"-et nem engedhetem meg magamnak.
(Azzal kikapcsolja a gépet, felöltözik, fogat mos, elindul, majd jön.)
Utóirat.
Unokanővérem anyósa agyvérzést kapott, és most a bal oldalát újra kell tanítania mindenre. Most a lánya van vele, aztán az unokatesómék lesznek, aztán meg majd meglátják.
Eszembe jutott, hogy velem ki lenne, ha szükségem lenne rá?
Hát ezért nem mondhatok olyasmit senkinek, hogy "nincs kedvem".
Ha egy üzlet beindul
2 hete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése