Civilizált problémamegoldás, második nekifutásra

Igaz, ami igaz: tényleg elrontottam a kollégám megbízási szerződését, de nem ám kicsit, hanem mint aki nem ugyanezt csinálja évek óta... És akkor most újat kell aláírni, meg sztornózni az ebből kifolyólag elrontott számlát is, és még kapkodni is kell, hogy még idén megkapja az átutalást, szóval szívás. Kollégám persze egy levegővétellel három percig káromkodott, amikor minden bátorságomat összeszedve felhívtam, hogy bevalljam, mit műveltem, meg elnézést kérjek. Hát nem mondom, hogy jót tett az egómnak, pont eléggé szégyelltem magam anélkül is.

A pénteki leveleket akkor már rég elvitték, a munkahelyről leghamarabb hétfőn tudtam volna elküldeni, de furdalt a lelkiismeret, megírtam az új papírokat, hazafelé elkúsztam a kispesti postára, feladtam elsőbbségivel, így kedd helyett már hétfőn odaér a cucc, és még meg is fordulhat időben ahhoz, hogy még idén átutalják a megbízási díjat.

Tegnap aztán kiderült, hogy nemcsak én szégyelltem el magam, hanem Kolléga Úr is, merthogy bocsánatot kért a Kazinczy-díjas megnyilatkozása miatt. Ami amúgy sem nekem szólt, hanem a helyzetnek.

Itt a vége, fuss el véle, ennyi a történet, nem több, de nekem jólesett.