Még a fészbúknak is az jön orrán-száján mostanában, hogy "Két ember közt legrövidebb út az egyenes beszéd", ami, ha jól emlékszem, Szilágyi Domokostól származó idézet. Meggyűlik nekem a bajom ezzel a rövid úttal, de nagyon.
Mostanában sok gondot okoz a kommunikáció. Gyakorlatilag minden otthoni feszültség forrásává vált. Persze, gyakorolni kéne, de ahányszor elhangzik, hogy "beszéljük meg", annyiszor rándul össze a gyomrom kalmopirin méretűre, és akar elmenekülni a torkomon keresztül. Mert nem, nem tudjuk megbeszélni.
Nemcsak a komoly, és valóban megbeszélésre érdemes dolgokat, hanem az olyan apró és - szerintem - jelentéktelen marhaságokat, hogy amikor én kidobni készülök az egyhetes kaját a hűtőből, akkor már megint csak magamra gondolok, ÖNKÉNYESEN döntök a kaja sorsáról, pedig azt meg_kell_be_szél_ni, hogy mennyi idő után dobUNK ki valamit. Közösen. Ha azt mondom hogy jól van na, nem dobom ki, akkor további megbeszéléssel kell meggyőződni arról, hogy ezt valóban magamévá tettem-e, vagy csak azért mondom, mert a másik fél ezt akarja hallani. És ha nem változott meg a véleményem arról, hogy igenis meg kell beszélni a kajakidobás elméletét és gyakorlatát, akkor az nem jó, újabb egyeztetést igényel.
Az ilyesmitől elég hamar szokott eldurranni az agyam, ennek ellenére mondjuk az első három körbe belemegyek, mert jó-jó, biztos részben igaza van, és hát nekem is kell gyakorolni egy kis önuralmat meg toleranciát meg alkalmazkodást, meg miafenét is.
De itt jön a képbe a kommunikációnak egy másik eleme. Amellett, hogy a dolgokat meg kell beszélni, én azt az elméletet támogatom, hogy a beszélgetést/vitatkozást ABBAHAGYNI is tudni kell. Meg kell tanulni észrevenni azt a pontot, amikor a másik már nem tudja tovább rágni ugyanazt a témát, elfogytak az indokai, pattanásig feszültek az idegei, nincs mit mondania a dologról a továbbiakban, és minél inkább feszegetik az adott kérdést, annál merevebben fog elzárkózni az együttműködéstől a továbbiakban, vagy egyszerűen egy jó kis üvöltözéssel zárja rövidre az egészet.
Én az üvöltözést abszolúte emberhez méltatlannak, és problémák megoldására alkalmatlannak tartom, mégis, MÉGIS sikerült idáig jutnom mostanában, mégpedig többször. Szerintem nincs az a konfliktus, amit hangerőből meg lehet oldani.
És akkor van még a kíméletlen őszinteség kérdésköre, amire annyi mindenki esküszik mostanában, és én egyszerűen nem értem, hogy az meg mire jó. Szerinted jól nézek ki? Nem. Lúzernek tartasz? Aha. Megcsaltál valaha? Jóhogy. Miért nem akarod, hogy veled menjek? Azért, mert kilógsz a társaságból, és senki nem kedvel igazán. Ez a kedvenc színem, hogy tetszik? Ocsmány. Ízlik a vacsora? Ezt elbasztadbazmeg. Miért nem hívtál fel? Mert eszembe se jutott. Hiányoztam? Tökjól elvoltam nélküled.
KOMOLYAN ettől várjuk, hogy valami majd jobban fog működni?
Nem, én nem vagyok a minden körülmények között teljes őszinteség híve.
Ám ez nem jelenti azt, hogy hazudok.
De ugyanazt el lehet mondani úgy is, hogy üssön, meg úgyis, hogy simogasson.
Én meg nem akarok folyton háborúzni.
És a vége mégis az, hogy nem tudok kommunikálni, mert mintha egy űrlénnyel, talicskával, vagy sütőtökkel beszélgetnék... Iszonyat mennyiségű energiát igényel, és nem vezet semmi eredményre. Fogynak a trükkjeim, fáradok, nem látom a fényt az alagút végén, és csak sejtem, hogy ez semmi jóra nem vezet.
Ezt persze csak itt mondom, mert ha otthon mondanám, akkor már megint meg kéne beszélni...
