Best of sógornőm

- Hogy van a Bencefejű az oltás után?
- Pöttyös, mint a túrórudi.
- De jól viselte?
- Elég egyértelműen hangot adott a nemtetszésének.
- Hangot adott?
- Hát üvöltött, mint az állat.

Az én esti mesém

"Papa, mondd el a tút!" - kértem a nagyapámat esténként, amikor még beszélni se tudtam rendesen, és a nagyapámat is Papának szólítottam még. Aztán később Öreg lett ("öreg az öreganyád!"), és tényleg úgy köszöntünk neki, hogy "Szia, Öreg!". De amikor még Papa volt, akkor én esténként bebújtam mellé az ágyba, hogy meséljen.

A nagyapám egyébként általában nem volt szomjas. Nehéz ember volt, rossz férj, kiállhatatlan após, viszont ahogy én emlékszem rá, csodálatos - bár később kicsit háklis - nagyapa. Engem úgy hívott, hogy Córikám.

Körülbelül ezt az egy mesét tudta, A tű címűt, de ez nem volt baj, mert úgyse akartam volna, hogy mást mondjon. A tű nagy vonalakban A brémai muzsikusok sémájára épült fel, de az utóbbiban csak mindenféle kicsapott állatok mentek Brémába muzsikusnak, a mi mesénkben viszont mindenféle élőlények meg tárgyak (a tű, a tojás, a kakas, a rák, a ló, meg a bika, szigorúan ebben a sorrendben) önszántukból indultak "világot próbálni", ahogy a nagyapám mondta.

Mindig ugyanúgy mesélte, az öcsémmel a mai napig szó szerint tudjuk idézni kórusban, hogy "Mentek-mentek-mendegéltek hegyen át, völgyön át, vízen át... estére beértek egy naaagy-naaagy, sűrű, sötét, fekete erdőbe."

A vége az volt, hogy a társaság elhajtotta a gonosz boszorkányt a házából, ők meg beköltöztek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így utólag nem egészen érzem korrektnek az eljárást a boszorkánnyal szemben, mert az sosem derült ki, hogy tulajdonképpen mi bajuk volt egymással, de gyerekkoromban ez nem okozott különösebb erkölcsi válságot. Nagyon örültünk, amikor a tojás szétpukkant és megégette, a dézsánál a rák megcsípte, a törölközőnél a tű megszúrta, a ház előtt a ló megrúgta, a bika felöklelte, a kakas meg közben kukorékolt.

Az Öreg sajnos már évek óta nem mesél. Nyolc éve halt meg, mindössze néhány hónappal a nagyanyám után, akivel életükben  többnyire csak ölték egymást, és időnként el is akartak válni. Éppen csak élni nem tudtak egymás nélkül.

Az unokák meg a dédunokák pedig mind itt maradtak mese nélkül.
Illetve dehogyis, ez nem igaz.
Itt maradtunk, A Mesével.

Ezzel a bejegyzéssel csatlakozom az Eldugott Zugblog 17. heti játékához. 

Leánylakás

Csak tartalmilag idézek:

- Mi ez a kis fekete izé, amiből MINDENHOL van egy-két darab?

- Ja...hajcsat.

Tanulságos tömegközlekedés

A buszra a végállomás előtti utolsó megállónál szoktam felszállni. Nem jár túl gyakran, ezért rendszerint jó páran várakozunk rá, mire nagy nehezen odaér. Ma reggel a felszállásnál egy - egészen addig utánam sorakozó - hölgyemény trükkösen irányzott mozdulattal megelőzött jobbról, és az orrom előtt nyomakodott fel a lépcsőn.
Gondolkodtam, esetleg tájékoztassam-e arról, hogy én is arra mentem volna egyébként, de aztán rájöttem, hogy én jártam jobban.
Mert lehet, hogy én szállhattam fel utoljára, viszont így a végállomáson én voltam a legelső, aki odaért a mozgólépcsőhöz.
(Bibí.)

Ezen kívül még arra a nélkülözhetetlen információra is sikerült szert tennem egy másik kedves utastárs jóvoltából, hogy a fehér cipő irdatlan hülyén néz ki fekete harisnyával.
(Ezúton kérek elnézést azoktól, akiknek tetszik :-)

Én vagyok, csak álruhában

"The most important things are the hardest to say" - adta meg a szokásos heti játékának mottóját Altair a Zugblogon, és az volt a kérdés, hogy mi a legfontosabb tényező az életemben, de olyan, ami annyira fontos, és annyira titkos és legbelső, hogy már nem is lehet megosztani másokkal. De azért persze csak osszam meg mégis :-)

Egyébként amikor még csak a mottót láttam, akkor azt hittem, arról faggat majd a kíváncsi Kollegina, hogy mi az a dolog, aminek a kimondására a legnehezebben szánom rá magam, és nagyon össze kell szednem magam, hogy egyáltalán ki bírjam ejteni a számon. Van ilyen is, persze. Legalább kettő, bár az egyik már nagyjából "elmúlt", az évek során ugyanis bocsánatot kérni talán már megtanultam.

A másik viszont olyasmi, amit - azt hiszem- , régebben egy darabig tudtam, és mostanában esik egyre inkább nehezemre, mégpedig az, hogy elmondjam egy másik embernek, hogy fontos nekem, és netán esetleg szeretem, a szónak bármelyik lehetséges értelmében.

Ez pedig itt már összefügg a kérdés másik értelmezésével, hogy mi az, ami fontos, ami annyira meghatározza azt, hogy miért vagyok olyan, amilyen, de amit mégis annyira nehéz elmondani másoknak, mert túlságosan ki kéne tárulkozni hozzá, közben pedig lehet, hogy meg sem értenék, és akkor úgy érezném, hogy egy százhuszonhetedik pofont is kaptam az élettől, pedig még az előző százhuszonhatból se tértem magamhoz igazán.

Mivel már elég tárgyilagosan tudok beszélni róla, senki nem feltételezi rólam, hogy még nem vagyok, sőt valószínűleg soha nem is leszek túl az apám elvesztésén, az anyám rákbetegségén és halálán, azon, hogy rám maradt az autista testvérem gondozásának a felelőssége, és akkor még két, mára már csak egy idős és beteg nagyszülő mellett a "rendes unoka" szerep betöltése. Hogy a saját hülyeségem miatt mindeközben elmartam magam mellől az egyetlen olyan embert, aki pedig úgy tűnt, hogy kiállna mellettem, és velem maradna. Hogy lealacsonyító kompromisszunokba mentem bele azért, hogy mégse legyek egyedül. Hogy ennek ellenére mégis egyedül voltam. Hogy szerettem volna, de nem tudtam segíteni az öcsémnek a bírósági ügyével kapcsolatban. Hogy próbálom minden "kapott" feladatomat és szerepemet a legjobb tudásom szerint betölteni, és ez piszok nehéz.

Ezt annyira piszok nehéz egyedül csinálni (legalábbis nekem az), hogy ettől az ember vagy teljesen megkeményedik, és páncélt növeszt, vagy felvesz valami pózt, vagy mindkettő.

EZÉRT vagyok én mindig ennyire vidám, optimista, sokak szerint komolytalan, éretlen, és gyerekes.

Kifelé.

Best of öcsém

Sógornőm fogyni szeretne, és úgy döntött, kipróbálja a káposztaleves-kapszulát. Állítólag egy dobozban egyheti adag van, és ez alatt az idő alatt 4-5 kg fogyás garantált.

Öcsém számolgatja:
- Akkor hány dobozzal is kell rendelni, hogy végleg eltűnj?

Nópara

Át kell ismételnem dolgokat.

Nem, NEM agyalok fölöslegesen olyan dolgokon, amik majd egyszer vagy bekövetkeznek, vagy nem. Nem kreálok problémát ott, ahol nincs. Nem gyártok elméleteket arra, hogy mi miért nem fog működni. Ha "baj" lesz, azt majd kezelem OTT, ÉS AKKOR. Nem felejtem el, hogy a feladat mellé legtöbbször csatolva van a megoldás is. Legalább néha megpróbálok örülni annak, ami VAN.

Hiszen ez már többször működött. Miért pont most ne?