Én vagyok, csak álruhában

"The most important things are the hardest to say" - adta meg a szokásos heti játékának mottóját Altair a Zugblogon, és az volt a kérdés, hogy mi a legfontosabb tényező az életemben, de olyan, ami annyira fontos, és annyira titkos és legbelső, hogy már nem is lehet megosztani másokkal. De azért persze csak osszam meg mégis :-)

Egyébként amikor még csak a mottót láttam, akkor azt hittem, arról faggat majd a kíváncsi Kollegina, hogy mi az a dolog, aminek a kimondására a legnehezebben szánom rá magam, és nagyon össze kell szednem magam, hogy egyáltalán ki bírjam ejteni a számon. Van ilyen is, persze. Legalább kettő, bár az egyik már nagyjából "elmúlt", az évek során ugyanis bocsánatot kérni talán már megtanultam.

A másik viszont olyasmi, amit - azt hiszem- , régebben egy darabig tudtam, és mostanában esik egyre inkább nehezemre, mégpedig az, hogy elmondjam egy másik embernek, hogy fontos nekem, és netán esetleg szeretem, a szónak bármelyik lehetséges értelmében.

Ez pedig itt már összefügg a kérdés másik értelmezésével, hogy mi az, ami fontos, ami annyira meghatározza azt, hogy miért vagyok olyan, amilyen, de amit mégis annyira nehéz elmondani másoknak, mert túlságosan ki kéne tárulkozni hozzá, közben pedig lehet, hogy meg sem értenék, és akkor úgy érezném, hogy egy százhuszonhetedik pofont is kaptam az élettől, pedig még az előző százhuszonhatból se tértem magamhoz igazán.

Mivel már elég tárgyilagosan tudok beszélni róla, senki nem feltételezi rólam, hogy még nem vagyok, sőt valószínűleg soha nem is leszek túl az apám elvesztésén, az anyám rákbetegségén és halálán, azon, hogy rám maradt az autista testvérem gondozásának a felelőssége, és akkor még két, mára már csak egy idős és beteg nagyszülő mellett a "rendes unoka" szerep betöltése. Hogy a saját hülyeségem miatt mindeközben elmartam magam mellől az egyetlen olyan embert, aki pedig úgy tűnt, hogy kiállna mellettem, és velem maradna. Hogy lealacsonyító kompromisszunokba mentem bele azért, hogy mégse legyek egyedül. Hogy ennek ellenére mégis egyedül voltam. Hogy szerettem volna, de nem tudtam segíteni az öcsémnek a bírósági ügyével kapcsolatban. Hogy próbálom minden "kapott" feladatomat és szerepemet a legjobb tudásom szerint betölteni, és ez piszok nehéz.

Ezt annyira piszok nehéz egyedül csinálni (legalábbis nekem az), hogy ettől az ember vagy teljesen megkeményedik, és páncélt növeszt, vagy felvesz valami pózt, vagy mindkettő.

EZÉRT vagyok én mindig ennyire vidám, optimista, sokak szerint komolytalan, éretlen, és gyerekes.

Kifelé.