Az én esti mesém

"Papa, mondd el a tút!" - kértem a nagyapámat esténként, amikor még beszélni se tudtam rendesen, és a nagyapámat is Papának szólítottam még. Aztán később Öreg lett ("öreg az öreganyád!"), és tényleg úgy köszöntünk neki, hogy "Szia, Öreg!". De amikor még Papa volt, akkor én esténként bebújtam mellé az ágyba, hogy meséljen.

A nagyapám egyébként általában nem volt szomjas. Nehéz ember volt, rossz férj, kiállhatatlan após, viszont ahogy én emlékszem rá, csodálatos - bár később kicsit háklis - nagyapa. Engem úgy hívott, hogy Córikám.

Körülbelül ezt az egy mesét tudta, A tű címűt, de ez nem volt baj, mert úgyse akartam volna, hogy mást mondjon. A tű nagy vonalakban A brémai muzsikusok sémájára épült fel, de az utóbbiban csak mindenféle kicsapott állatok mentek Brémába muzsikusnak, a mi mesénkben viszont mindenféle élőlények meg tárgyak (a tű, a tojás, a kakas, a rák, a ló, meg a bika, szigorúan ebben a sorrendben) önszántukból indultak "világot próbálni", ahogy a nagyapám mondta.

Mindig ugyanúgy mesélte, az öcsémmel a mai napig szó szerint tudjuk idézni kórusban, hogy "Mentek-mentek-mendegéltek hegyen át, völgyön át, vízen át... estére beértek egy naaagy-naaagy, sűrű, sötét, fekete erdőbe."

A vége az volt, hogy a társaság elhajtotta a gonosz boszorkányt a házából, ők meg beköltöztek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így utólag nem egészen érzem korrektnek az eljárást a boszorkánnyal szemben, mert az sosem derült ki, hogy tulajdonképpen mi bajuk volt egymással, de gyerekkoromban ez nem okozott különösebb erkölcsi válságot. Nagyon örültünk, amikor a tojás szétpukkant és megégette, a dézsánál a rák megcsípte, a törölközőnél a tű megszúrta, a ház előtt a ló megrúgta, a bika felöklelte, a kakas meg közben kukorékolt.

Az Öreg sajnos már évek óta nem mesél. Nyolc éve halt meg, mindössze néhány hónappal a nagyanyám után, akivel életükben  többnyire csak ölték egymást, és időnként el is akartak válni. Éppen csak élni nem tudtak egymás nélkül.

Az unokák meg a dédunokák pedig mind itt maradtak mese nélkül.
Illetve dehogyis, ez nem igaz.
Itt maradtunk, A Mesével.

Ezzel a bejegyzéssel csatlakozom az Eldugott Zugblog 17. heti játékához.