Aztán van, amikor az ember félni kezd

Most már tényleg aggódom, mert egy hónapja tart ez a nyavalyás szédülés. Tarkózsibbadás, "szétúszó" látás, kóválygás, émelygés. (Nem vagyok terhes, annak kifejezetten örülnék, de nem.) Egy hónapja nem volt olyan nap, hogy jól éreztem volna magam, és még majdnem ugyanennyi van hátra, hogy egyáltalán eljuthassak orvoshoz. A reumatológián majd talán csinálnak valami nyaki röntgent, és mondják megint, hogy hű, de szar, de a neurológiára még másfél hónapot kell várni. Én meg már így is sárkányos és hisztis vagyok, időnként kapok egy - szerencsére csak kisebbfajta - pánikrohamot, bár azt már kezdem megszokni, és közben nagyon, de nagyon drukkolok magamnak, hogy csak depresszió legyen, és ne valami sokkal rosszabb az agyamban. A munkahelyem is veszélyben van egyébként, de én most az életemet valamivel jobban féltem.

A porridge és a gyerekkori emlékek :-)

Hangosan röhögök. Múltkor a Facebookon a zabkásakészítés fortélyairól beszélgettünk, előtte vettem egy zacskó boltit, épp most készítettem belőle egy adagot. Amikor bögrébe szórtam, forró vizet öntöttem rá, és egy kiskanállal elkevergettem, az jutott eszembe, hogy a nagyapám pont így etette a disznókat.
Vödörbe szórta a darát meg a tápot, meleg vizet öntött hozzá, és egy bottal elkeverte. Esküszöm, még a szaga is hasonló volt. Ez aztán az igazi gasztronómiai fejlődés: végre főztem magamnak moslékot! :-D 

Sarkvidéki expedíció

Majd még eldöntöm, hogy meg vagyok-e fázva, szerintem legkésőbb vasárnap kiderül, mert akkor fogok ráérni. Reggel mindenesetre hatalmas tüsszögést meg prüszkölést meg orrfújást csaptam, de igazából semmi más jel nem utal arra, hogy utóhatásai lennének a múlt heti orfűi kempingezésnek.

Pedig necces volt, mert ez a dilis Dani elhatározta, hogy márpedig ő sátrazni akar. Aztán nem találta a melegebb hálózsákokat meg a vastagabb polifoamokat, és ahelyett, hogy öt perccel tovább kereste volna (vagy kér az öccsétől normálisat), előkapart két vékony vackot, és közölte, hogy azok is jók lesznek, és nem, nem fogunk fázni. Hiába cincogtam, hogy akkor talán mégis faház... ha eljutott egyáltalán valamelyik füléig, akkor is azonnal kiengedte a másikon.

Lefekvés után 5 perc alatt széjjelfagytunk, kapkodtuk vissza magunkra az alvóscucc tetejére a komplett nappali ruházatot, beleértve a dzsekit is, és annak a kapucniját, éppcsak a bakancsot nem húztam vissza a lábamra, habár lett volna értelme, mert szétment a cipzár a hálózsák végén. Egyikünk se aludt túl sokat, én alig vártam, hogy reggel legyen, kisüssön a nap és igyunk egy kávét, melegedjünk át kívülről és belülről is. Nem ment egyszerűen.

Csodálkozott is Dani, amikor igazából csak annyit mondtam neki, hogy azért majd hozzunk magunkkal rendes felszerelést is, amikor LEGKÖZELEBB jövünk. És ha nincs jó idő, akkor faház van, nem hősködés.

(A következő programpont a motorozás lett volna. Egyelőre sikerült megúsznom, bár rá kellett ülnöm, de megmondtam, hogy ha be meri indítani, akkor én felmondok. Az nálam tényleg nagyon szigorúan a N.E.M. kategória. A lóval együtt.)

Ez volt este, amikor még nem fáztunk

Bezzeg a Bence

Öcsémék úgy látszik, megszakítottak velem mindenféle diplomáciai kapcsolatot, viszont a múltkor csörgött a telefonom, és mégis a tesóm volt. Ámde azonnal közölte, hogy Bence akart velem beszélni. Kérdezte, mikor megyek, valamit hadovált a buszokról, és elpanaszolta, hogy "kivették a vérét", fájt neki, és sírt is.

Mondtam aztán az öcsémnek, hogy legalább hozza el, ha már én nemkívánatos személy lettem (erre úgy csinált, mint aki nem érti, miről beszélek), de most biztos nem fogja, mert kiveszik a Tökmagnak az orrmanduláját, elvileg ma. Szegénykém, elég szar lesz neki :-(

Csoporttársam emlékére

Egy darabig egymás mellett ültünk az előadóban: Péter, Gábor, meg én, mit tudom én már, biztos a gólyatáborban ismerkedtünk össze. Óra alatt Kretén magazint olvastunk, vörös fejjel röhögtünk a képregényeken, és kiosztottuk magunknak a szerepeket: Gábor volt a Szupermenő, Péter a Gonosz Mutáns, és hát... én meg a Baltás Gyilkos. Ez azért szerencsére nem tartott négy évig, de nagyjából így kezdődött a főiskola.

Végül persze befejeződött, nem maradtunk egy társaságban, és el is vesztettük egymást szem elől, ahogy az többnyire lenni szokott. A Gonosz Mutánsról azóta se hallottam, a Szupermenő viszont bejelölt Facebookon valamikor, ezért aztán róla tudom, hogy elvette a főiskolás szerelmét, született két gyerekük, és vitte valamire  (sokra) a munkában meg az életben is.

Egyszer közzétette a blogját. A rákbetegségéről. Csak kevés bejegyzésre futotta már az idejéből. Néhányszor még láttam a Facebookon, majd az utolsó hozzászólásához tegnap elkezdtek érkezni a búcsúüzenetek... Ez itt az enyém. Nyugodj békében, Kátai Gábor.

Idén végre más

Még mindig félek egy kicsit, hogy elkiabálom, vagy elbízom magam, vagy... valami. A szülinapomra ezt kaptam, de egy ideje az év többi napján is ünnepeltnek érzem magam.

Turkálóban voltam, de sok a bajom vele

Mindig is utáltam turkálóba járni. Illetve inkább úgy mondom, hogy sose tudtam turkálni. Most se tudok (meg utálom is még mindig), és ráadásul hiába tudom az eszemmel, hogy turkálni vagány, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy igazából ciki - nekem tényleg, mert az előzmények alapján nyilvánvaló, hogy én nem azért turkáltam például tegnap, mert az buli, hanem mert kellett már néhány felső, de nem nagyon van pénzem. Ha ismerőssel találkoztam volna, akkor tuti, hogy kimegyek.

Az viszont határtalan nagy szerencse, hogy ez a Háda egy akkora irdatlan méretű hodály, hogy igazság szerint nem lehet benne öt percen belül NEM találni valamit. (Régebben az ömlesztett turkálókkal ez volt az alapvető problémám. Nem láttam semmit, és kimentem.) Sokat segítene a turkálós komfortérzetem megteremtésében, ha mondjuk a ruhák nem lennének büdösek, mert ugyan pontosan tudom, hogy ez kijön az első mosásnál, így mégiscsak elég undormány őket felpróbálni. De ne legyek finnyás.

A másik kínzó kérdésem, hogy mi a fenéért kell a ruhákat színek szerint csoportosítani ahelyett, hogy méretek alapján lennének elrendezve, valamint emellé még a felsőket a címkénél fogva feltekerni a vállfára, nehogymá' a sok hülye le tudja olvasni a méretet, különben esetleg még véletlenül találna akkorát, amekkorát keres. Na jó, egyszer rájöttem, hogy ilyenkor meg kell keresni a másik címkét, ami általában bele van varrva az oldalába, és akkor arról anélkül is le lehet nézni a számozást, hogy percekig kellene bogozni.

A ciki/büdös/macerás problémakörön túllépve aztán persze találtam klassz blúzokat, néhányat meg is vásároltam, egy részét már ki is mostam, innentől már csak arra kell magam rászánnom, hogy tényleg felvegyem és hordjam a "más ruháját".

((Ha abból a feltételezésből indulok ki, hogy a családban csak egy autista van, és az a húgom, akkor sajnos azt hiszem, azt a következtetést kell levonnom, hogy én eddig marhára el voltam kényeztetve :-D ))