Megbuktam az unoka-vizsgán, mégpedig csúfos módon. Nem véletlen, hogy szombat óta hol megnyitom az új bejegyzés ablakot, hol meg becsukom, hogy ne kelljen elmesélni mégse.
Megint összevesztem a nagyanyámmal, pedig hányszor fogadtam meg, hogy akármit beszél, a másik fülemen kiengedem, vagy felállok és kimegyek, ő meg hadd mondja, nem és nem és nem fogok visszaszólni.
De.
Ráadásul szakadt a cérna és kiabáltam.
Aztán megint ott ültünk sértődötten, és nem szóltunk egymáshoz, duzzogtunk külön-külön sarkokban. Mindig ez van. Ő mondja-mondja, én kiakadok rajta, letolom, ő flegmázik, aztán megyünk megsértődni. Most is ez volt, bementem sértődni, de éreztem hogy nincs lejátszva, és majd' szétrobbant az agyam.
Indulás előtt vettem egy nagy levegőt, odamentem hozzá.
Megkértem, hogy ne haragudjon. Ezt muszáj volt, mert különben még az eddiginél is sokkal jobban furdalna a lelkiismeret, pedig így se semmi.
Aztán elmondtam, hogy mióta a papa meghalt, nekünk egy jó szót sem sikerült egymáshoz szólnunk.
Én nem akarok mindig veszekedni vele, de nem bírom szó nélkül nézni, hogy milyenné változott, meg miket csinál, mióta nincs a papa.
És úgy döntöttem, hogy most egy darabig nem fogom meglátogatni. Mert rajta is látom, hogy nekem már nem örül, amiatt, hogy én mindig megmondom neki a megmondanivalómat.
Aztán ő sírt, én meg eljöttem, és pocsékul érzem magam.
Pocsék, de nekem is vannak "elvárásaim" - de hülye szó ez, amikor egy 84 éves nagymamáról beszélünk - vele szemben. Utálom, hogy utál amiért a papának kimondottan is én voltam a szeme fénye. Én nem az ő unokája vagyok, hanem a papáé voltam. Úgy látszik.
De közben azt várja, hogy anyámat helyettesítsem. Hülyét kapok a "bezzeg az a szegény anyukád ha itt lenne" kezdetű mondatoktól.
Attól meg sikítófrászt, hogy az öcsémék odaköltöztek hozzá, vigyáznak rá, ő meg csak szidja őket, kritizálja, beléjük köt, fúrja a hátuk mögött, szemtől szembe pedig nem meri megmondani. Pedig tudja, hogy én visszamondom, mert a legelső alkalommal tájékoztattam erről. Lázadt is. De csak áskálódik ellenük tovább.
Rébuszokban beszél, és ha nem találjuk ki a gondolatát, akkor megint duzzogás megy.
Tudom hogy szomorú, hogy 60 évet éltek le egymás mellett a papával, és őt elveszíteni olyan, mintha a fél karját veszítette volna el, vagy mindkettőt.
De nagyon nem szeretem azt, ami lett belőle, és akárhogy szégyellem magam, alig-alig bírom elviselni. Nem tudom, mit csináljak. Főleg magammal.
Szülinapi rózsaszín
6 napja
10 megjegyzés:
Van ilyen. De azért menj csak, mert - hogy is írjam kíméletesen - ha valami éri... Tudod!
Nekem az a legnagyobb megkönnyebbülés, hogy a nagymamámat a halála előtt két nappal elvittem az Auchanba, ahova amúgy utálok járni. Megőrjített azzal, hogy minden pultnál pontosan tudta, hogy másutt mennyibe kerül és fejszámolásokat végzett a spórolás érdekében. Pedig mondtam, hogy vegyen bármit, amit szeretne, én fizetem az egészet. És csak telt-múlt az idő, egy egész délelőttöt töltöttünk ott a "gyors" bevásárlás keretében.
És hétvégén mindenkinek elmesélte, hogy milyen jót vásároltunk olcsón és milyen aranyos vagyok, hogy autóval vittem, meg felvittem a csomagokat is hozzá. Még előző este telefonon is mondta nekem, hogy milyen kedves vagyok, én meg egy önző dögnek éreztem magam, amiért így kiakadtam a vásárláson. :o) Pedig ha tudtam volna, hogy az utolsó, akkor egész nap örömmel lődörögtem volna.
Bocs, hogy ezt leírtam.
Ilyenek az öregek. Ha nincs beszédtémájuk, akkor jön a pletykarovat. Beszéltesd a dédszülőkről meg az ő nagyszüleiről, az nem rizikós téma egyikőtöknek se. Meg a gyerekkori kedvenceinek a régi receptjeit.
Azt hiszem..írok Neked egy e-mailt...
Írjál, várom.
Nagyon nehéz a Mamákkal. Nem beszélünk velük egy nyelvet, mert 2. generáció vagyunk alattuk. Nekik felnőttként is lüke "surmók" vagyunk és igazunk velük szemben sosem lesz. Ahhoz pedig különös érzékük van, hogy józan vita helyett megsértődjenek, aminek kizárólag mi vagyunk az okai. 25 éve csinálom, most 99. évében van. Egyet megjegyeztem. JOBB MÁR NEM LESZ.
Szia!
Első megjegyzésem hozzád rögtön ilyen komoly témájú... Drága nagymamámat másfél éve vesztettük el. Ő nevelt anyukámmal, szinte egész életemben vele laktam és ... hogy is fogalmazzak, nem mindig volt tejfel az élet. Inkább nem is részletezném, milyen korszakai voltak... Akkortájt, amikor már a rezdülésével is a plafonra emelte a vérnyomásom, mindig az a gondolat segített, hogy vajon ő mindig odavolt értem? Vajon ő nem tett értem áldozatokat, nem volt olyan, hogy a háta közepére nem kívánt?
Egész életemben az volt a vágyam, hogy ha már neki köszönhetem azt, amilyen vagyok, élete végét megkönnyíthessem... és sikerült végül elérnem, hogy nyugodtan, csendesen, félelmek nélkül aludja át magát az örökkévalóságba. Sok mindent odaadnék, ha még egyszer felidegesítene úgy igazán. Nagyon sokat... Mert akkor itt lenne.
Az idős emberekkel gond van - ez tény. Látom a saját szüleimen, mert nagyszülőm már nincs, sajnos. Más az életritmusuk, más az élethez való viszonyulásuk, rögeszméik vannak és nehezen tűrik, ha a fiatalok valamit másként tesznek, mint ahogy azt ők tanácsolják. A még szomorúbb, hogy esély sincs rá, hogy változzanak. Nekünk azonban minden esélyünk megvan arra, hogy elérve az ő korukat éppen olyanok legyünk mint most ők. Azt mondod, nagymamád mindent kritizál, odamond, stb. És Te vajon kihez hasonlitasz? "Szervez, megmond és kritizál..." Szerintem sokkal jobban hasonlitotok, mint ahogy az neked tűnik (belülről), nem véletlenül voltál a nagypapa kedvence. :)
Nagyon nagy igazság van abban,hogy a másik emberben a saját "rossz"tulajdonságaink irritálnak.Az nem baj,ha megmondjuk a frankót,csak az nem mindegy,hogyan tesszük.Kos lévén én nagyon sokáig arra voltam büszke,hogy ami a szívemen az a számon,aztán beláttam,jobb ha számolok előbb,néha tízig,de van amikor a negyven is kevés.Nekem sincsenek már nagyszüleim,most én vagyok nagyi(4éves lesz a pici lány) és csak remélni tudom,hogy tudok majd később is olyan mamucika lenni,mint most.Azt viszont tapasztalatból tudom,sajnos,hogy nagyon rossz lelkifurdalással élni olyan miatt,amit már nem lehet megváltoztatni.Üdv:Erzsébet.
Sziasztok! Mindig elolvastam mindent, és sohasem bírtam válaszolni semmit... a helyzet egyelőre változatlan, de nagyon igyekszem erőt venni magamon, és megint járni látogatóba. Rendes unoka már nem is akarok lenni, beérném azzal, ha legalább a kötelességtudó jelzőt kiérdemelném. De egyelőre még ez sem igaz rám.
Most már biztos vagyok benne, hogy van ezekben a viselkedésmintákban sok univerzális dolog. Abban is, hogy a világ (de legalább az ország) minden részén hasonlóan viselkednek egymással a generációk. Miért? Ha megérteném, talán könnyebb lenne elviselni.
Azt hiszem a szerepek egy idő után felcserélődnek... nézz rá úgy mint felnőtt a gyerekre és ne legyenek elvárásaid. Ez k nehéz, de mi lesz, ha a lelkiismeret furdalásod közepén arra ébredsz, h nem tudsz már bocsánatot kérni tőle, v egy kedves szót szólni hozzá...? Ismerem a helyzetet és amikor nem vagyok szókimondó, csak hagyom a dolgokat, olyan mintha mindenkinek hazudnék.
Megjegyzés küldése