Neveljük Bencét

Unokaöcsém újabban egy agresszív kis vaddisznó. Üt-vág, harap, letépi az ember arcát, és egyértelműen látszik rajta, hogy ez nem valami véletlen csapkodás meg hadonászás, hanem ilyenkor konkrétan "büntet" valami miatt.

Próbáljuk neki valahogy megtanítani, hogy ezeket annyira nem kéne, mert ha valami nem tetszik, akkor sem az a jó megoldás, ha odacsapunk.
Az én módszerem: lefogom vagy eltolom a kezét, csúnyán nézek, és mondom neki, hogy nem szabad. (Nem túl hatékony.)
A sógornőm rálegyint a kezére, de ahogy tegnap beszéltünk róla, ez sem biztos hogy jó, mert tulajdonképpen pontosan azt tanulja meg belőle, hogy igenis odacsapunk, ha valami nem tetszik :-D

A legjobb módszerrel persze, mint általában annyiszor, most is az öcsém hozakodott elő.

Kiscsávó épp az előszobában nyalogatta az apja cipőjét, és hiába szóltunk neki, nem hagyta abba, és még kevésbé jött vissza a szobába. Utánamentem, lehajoltam, és felvettem. A hóna alatt fogva tartottam a levegőben, de még mielőtt magamhoz ölelhettem volna, ádáz tekintettel - és két kézzel - nekiment az arcomnak.
- Csapj a kezére nyugodtan! - hatalmazott fel a sógornőm.
- Jó, de mégis MELYIK testrészemmel? - tettem fel a logikus kérdést.
Öcsém itt besegített, és megmondta a tutit:
- Akkor meg fejeld le.