Kellett nekem tévézni

Már megint nem tudtam aludni, rengeteget forgolódtam, kitakaróztam, betakaróztam, ittam teát, aztán inkább felkapcsoltam a lámpát, és úgy döntöttem, hogy haladok a tesztkendővel. Közben kerestem működő tévécsatornát, és a mittudoménmelyiken éppen ismételték a Tvrtkónak a legutóbbi adását.

Mindegy-csak-szóljon-alapon hallgattam, de valamiért elkezdtem figyelni egy gerincferdüléssel született tizenéves srác sztoriját, akit a pécsiek olyan ügyesen megoperáltak, hogy mindjárt le is bénult, és egy Svájci klinikán dolgozó magyar gerincsebész tette rendbe. Még az is lehet, hogy újra járni fog.

A kissrác beteg csigolyáját az első magyarországi műtét során eltávolították, a többit pedig valamiféle csavarokkal megerősítették.
Legalábbis azt mondták nekik, hogy ez történt.
Svájcban meg kiderült, hogy a beteg csigolyát igazából NEM távolították el, a rögzítő bigyók annyira kis gyengék voltak, hogy olyat csak pici gyerekeknél szoktak használni, az egyik csavar pedig pont nyomott valamit, amit nem lett volna szabad.

Elhiszem, hogy kockázatos esetek, meg bonyolult műtétek, meg hibalehetőségek mindig vannak.
Azt is elhiszem, hogy Svájcban biztos jobb orvosnak lenni, mint itthon.
A gerincműtétekhez egy hajszálnyit sem konyítok, a tévében pedig a pécsi orvosokat nem szólaltatták meg, de basszus, ha ez tényleg mind így történt, akkor hogy lehet ilyet csinálni?

És még arra is kíváncsi lennék, hogy vajon mit gondolna erről az egészről az az orvos, aki annak idején széttárta a kezét és megvonta a vállát, hogy bocs, kishaver, ennyit tudtunk, akkor mostantól életed végéig kerekesszék.