Mire nem jó a joghurt

Drága ahhoz a főiskolai menza, hogy minden áldott nap ott ebédeljen az ember. Ezért főzök otthon, és hurcolom magammal az ebédemet. Télen mindegy neki, hogy miben, de nyáron be szoktam tenni a kis incifinci hűtőtáskámba. Az egy kicsit hőszigeteli.

Idén viszont akkora csóróság van a munkahelyemen, hogy központilag letiltották a klímát, nehogymá' az aljanép be tudja kapcsolni. Ehhez még képzeljétek hozzá a kupolás műanyag "napfénytetőt" a negyediken, meg a nulla szellőzést az egész épületben. Az egy dolog, hogy hőgutát lehet kapni, de még a kajám se bírja ki, hőszigetelt kistáska ide vagy oda.

Szóval gondoltam egy nagyot és merészet, aztán lefagyasztottam a napi joghurtomat :-D Egy darabig jégakkuként működik az ebédem mellett, így biztos nem lesz baja délig, aztán persze kiolvad, meg fel is melegszik, de délután úgyis megeszem, és így többszörösen jól jártam :-)

Ugye, mekkora ötlet? (Ennél már csak a munkahelyi hűtő lenne jobb, de rövid időn belül szerintem még munkahely se lesz, azt a kis időt meg már kibírjuk hűtő nélkül :-/ )

Most meg a színekkel van bajom

Van olyan, hogy tavaszodik, meg olyan is, hogy őszül, csak az mást jelent :-) Itt ülök, és azon gondolkodom, mit mondunk arra, amikor itt a tél meg a nyár, de mindegyre csak arra jutok, hogy azt úgy mondjuk: itt a tél meg a nyár. Most éppen a nyár.

Ettől a fél budapesti populáció haladéktalanul hófehérbe, pasztellárnyalatú selyemcukorszínekbe, vagy ami még rosszabb, sivatagi teveszínűbe öltözött, mer'hogy nyáron azt úgy szokás. Ettől semmivel nem lesz kevésbé melegük, ellenben rosszul néznek ki, mert még nem volt idejük összeszedni azt a színt, amihez ezek az árnyalatok jól mennek (kivéve a sivatagi teveszínt - ezt hogy hívják rendesen? bézsnek? -, mert szerintem nincs ember, akinek igazán jól állna, mégis erőltetik ezt a Pampalini-kinézetet, én meg azt látom, hogy ettől a színtől a nők nagy részének egyszerűen megszűnik az arca, annyira jellegtelenné tesz nagyjából mindenkit).

Reggel a buszmegállóban a várakozótárs olyan hatást keltett, mint aki farsangra mentősnek öltözött, csak elkésett egy kicsit. A másik legjobb a Hófehérke volt a mozgólépcsőn, akinek sikerült a narancssárga felsőjéhez még a körmét is barackszínűre lakkoznia. Legszívesebben hazaküldtem volna átöltözni, hogy valami hideg, sötétebb pinket kapjon már magára, aztán ne olvadjon bele sápadozva a tömegbe, hanem nyugodtan sziporkázzon.

Ámde semmi közöm hozzá, vadidegeneknek meg pláne nem szólunk be, valamint mindenki a maga portája előtt söprögessen, és hát én se vagyok éppen egy Lakatos Márk (bár ez mondjuk elég nagy szerencse)... csak sokat foglalkozom mostanában a színekkel, és látom, hogy sok esetben jobban is választhatnánk. Azt már rég kifigyeltem, hogy egy jól megválasztott színtől felragyog az ember arca. Az évszakhoz - állítólag - illő árnyalatok helyett mind jobban tennénk, ha inkább ezeket választanánk, függetlenül attól, hogy divatosak-e.

Befejeztem, nem is próbálok úgy tenni, mint aki egyébként ért hozzá, mert nem. Különben is, elvileg mindenki olyan színt hord, amilyen tetszik neki és punktum. De ezen a fránya buszmetróvillamoson annyi mindent lehet megfigyelni, és aztán elmélkedni róla, hát mára éppen ez jutott.

Napindítás kétféleképpen

Első eset:
Amikor utálatos a reggel, és várhatóan utálatos lesz a nap többi része is, akkor csakazértis egy kis kötés-horgolással kényeztetem magam. Persze csak miután nyomtam EGY szundigombot (többet nem lehet). Megfőzöm a kötelező kávémat, bekucorodom vele a kanapéra, és megiszogatom, amíg vége lesz az időjárás-jelentésnek. Addig valamelyik aktuális projektemmel is haladhatok néhány sort, csak úgy a komfortérzetem kedvéért.
Ha vége az időjárásnak, akkor viszont érzékeny búcsú a fonalaimtól, sprint zuhanyozni, kapkodva öltözködni, gyorsan kaját csomagolni, és jobban teszem, ha máris kint vagyok az ajtón. Minden mást elhalasztok estére.

Második eset:
Aztán van az a reggel, amikor felkelek, odateszem a kávét, elmegyek zuhanyozni, hajat is mosok, megiszom a közben elkészült kávémat, elvégzek még magamon egy-két kisebb szépészeti beavatkozást, megszárítom a hajamat, felöltözöm, inget vasalok, felébresztem Danit, főzök neki is egy kávét, aztán még egyszer felébresztem, összecsomagolom az ebédemet, a tornacuccomat, elköszönök, és elindulok, kivételesen még a szemetet se felejtem el levinni.

Horgolás nélkül is tökéletes napindító.

Nem merem elkiabálni. Még mindig megölhet mindent a távolság. Ne lenne ennyire nehéz elkezdeni ezt az átok munkakeresést... Ha a leírt szavaknak tényleg van ereje, akkor inkább maradjunk abban, hogy Igen. Már holnap nekiáll, és heteken belül kap egy klassz ajánlatot Budapesten. És nekem onnantól minden reggelem napfényes lesz. Maradjunk ebben.

Aztán van, amikor az ember félni kezd

Most már tényleg aggódom, mert egy hónapja tart ez a nyavalyás szédülés. Tarkózsibbadás, "szétúszó" látás, kóválygás, émelygés. (Nem vagyok terhes, annak kifejezetten örülnék, de nem.) Egy hónapja nem volt olyan nap, hogy jól éreztem volna magam, és még majdnem ugyanennyi van hátra, hogy egyáltalán eljuthassak orvoshoz. A reumatológián majd talán csinálnak valami nyaki röntgent, és mondják megint, hogy hű, de szar, de a neurológiára még másfél hónapot kell várni. Én meg már így is sárkányos és hisztis vagyok, időnként kapok egy - szerencsére csak kisebbfajta - pánikrohamot, bár azt már kezdem megszokni, és közben nagyon, de nagyon drukkolok magamnak, hogy csak depresszió legyen, és ne valami sokkal rosszabb az agyamban. A munkahelyem is veszélyben van egyébként, de én most az életemet valamivel jobban féltem.

A porridge és a gyerekkori emlékek :-)

Hangosan röhögök. Múltkor a Facebookon a zabkásakészítés fortélyairól beszélgettünk, előtte vettem egy zacskó boltit, épp most készítettem belőle egy adagot. Amikor bögrébe szórtam, forró vizet öntöttem rá, és egy kiskanállal elkevergettem, az jutott eszembe, hogy a nagyapám pont így etette a disznókat.
Vödörbe szórta a darát meg a tápot, meleg vizet öntött hozzá, és egy bottal elkeverte. Esküszöm, még a szaga is hasonló volt. Ez aztán az igazi gasztronómiai fejlődés: végre főztem magamnak moslékot! :-D 

Sarkvidéki expedíció

Majd még eldöntöm, hogy meg vagyok-e fázva, szerintem legkésőbb vasárnap kiderül, mert akkor fogok ráérni. Reggel mindenesetre hatalmas tüsszögést meg prüszkölést meg orrfújást csaptam, de igazából semmi más jel nem utal arra, hogy utóhatásai lennének a múlt heti orfűi kempingezésnek.

Pedig necces volt, mert ez a dilis Dani elhatározta, hogy márpedig ő sátrazni akar. Aztán nem találta a melegebb hálózsákokat meg a vastagabb polifoamokat, és ahelyett, hogy öt perccel tovább kereste volna (vagy kér az öccsétől normálisat), előkapart két vékony vackot, és közölte, hogy azok is jók lesznek, és nem, nem fogunk fázni. Hiába cincogtam, hogy akkor talán mégis faház... ha eljutott egyáltalán valamelyik füléig, akkor is azonnal kiengedte a másikon.

Lefekvés után 5 perc alatt széjjelfagytunk, kapkodtuk vissza magunkra az alvóscucc tetejére a komplett nappali ruházatot, beleértve a dzsekit is, és annak a kapucniját, éppcsak a bakancsot nem húztam vissza a lábamra, habár lett volna értelme, mert szétment a cipzár a hálózsák végén. Egyikünk se aludt túl sokat, én alig vártam, hogy reggel legyen, kisüssön a nap és igyunk egy kávét, melegedjünk át kívülről és belülről is. Nem ment egyszerűen.

Csodálkozott is Dani, amikor igazából csak annyit mondtam neki, hogy azért majd hozzunk magunkkal rendes felszerelést is, amikor LEGKÖZELEBB jövünk. És ha nincs jó idő, akkor faház van, nem hősködés.

(A következő programpont a motorozás lett volna. Egyelőre sikerült megúsznom, bár rá kellett ülnöm, de megmondtam, hogy ha be meri indítani, akkor én felmondok. Az nálam tényleg nagyon szigorúan a N.E.M. kategória. A lóval együtt.)

Ez volt este, amikor még nem fáztunk

Bezzeg a Bence

Öcsémék úgy látszik, megszakítottak velem mindenféle diplomáciai kapcsolatot, viszont a múltkor csörgött a telefonom, és mégis a tesóm volt. Ámde azonnal közölte, hogy Bence akart velem beszélni. Kérdezte, mikor megyek, valamit hadovált a buszokról, és elpanaszolta, hogy "kivették a vérét", fájt neki, és sírt is.

Mondtam aztán az öcsémnek, hogy legalább hozza el, ha már én nemkívánatos személy lettem (erre úgy csinált, mint aki nem érti, miről beszélek), de most biztos nem fogja, mert kiveszik a Tökmagnak az orrmanduláját, elvileg ma. Szegénykém, elég szar lesz neki :-(