Időtlen

Észere se veszem, úgy telnek el a napok, az előbb még vasárnap volt, ma csütörtök van, holnap megyek Juditkáért, ami azt jelenti, hogy eltelt egy újabb hónap.
De hogy mikor?
És én ott se voltam.
Asszem.

Nem is az a baj, hogy annyi a dolgom, amennyi minden napra elég. Blogolni igazából a monotónia miatt nincs miről. A napirendem ugyanaz, a hetirendem változatlan, és pont egyformán fáradt vagyok minden hétfőn, kedden, szerdán, stb. és vasárnap is.

Szerencsére vannak azért a naptáramban leszúrva mindenféle jelzőtáblák, most hagytam el a Villány feliratút, a következőre az van írva hogy latte art workshop, a rákövetkezőre meg az, hogy Badacsony, és akkor élek egyik táblától a másikig valahogy, nekimegyek fejjel, végrehajtom a megfelelő programot, örülni kezdek, hogy élek, de akkor aztán puffegypofon, takarodj vissza a mókuskerékbe.

Ahhoz, hogy ez változzon, olyan eseményeknek kéne megtörténniük, amikről viszont nem szeretném, hogy bekövetkezzenek. Köszönöm, talán mégis inkább a mókuskereket kérném.

Az év első kötelező bortúrája

Megint voltunk Villányban, de ez nem annyira meglepő, mert nagyjából 10 éve minden márciusban megyünk. Az eredeti bandából már csak én vagyok, mert a többiek férjhez mentek, megnősültek, elköltöztek, gyerekük lett, külföldön vannak, meg hát ugye nem érdekeljük egymást, csak ez mégis olyan vacak, ezért keresünk magunknak mindenféle más mentséget.
Mindegy, a banda átalakult, és majd meglátjuk, hogy újabb 10 év múlva kik lesznek ott.

Már évekkel ezelőtt rájöttünk, hogy egy napra menni nem érdemes, azóta a villányi kirándulás ottalvós.
A menetrend a következő: első nap (még frissen) pincelátogatás és borkóstoló, aztán második nap sült csülök, közben valamikor egyrészt burek, másrészt a kötelező pincék végigivása, ebből egyre több van, így két napba már nem is fér bele a program, csak háromba :-) Sajnos :-)

Kirándulni is kell, ezt ki-ki a rá jellemző lelkesedéssel fogadja, de azért túl hangosan tiltakozni nem szokott senki, mert általában a túra mindkét végén pince van :-)

Tavaly fáztunk, idén végre kifogtuk az első néhány szép tavaszi napot meg a hóvirágokat.

Van mindenféle tanulság, például az, hogy a diktátoroknak néha elég nehéz dolguk bír lenni, meg az, hogy mégiscsak érdemes az Ördöggel cimborálni, ami persze egy bor.

Férfilogika

Sógornőmmel fát hordtunk be a mamának. Az öcsém ezt nézni sem bírta.
- Kihozzam nektek a talicskát? Akkor hamarabb végeztek.
- Inkább segíts behordani.
- Rátok fér egy kis mozgás.
Azzal kihozta nekünk a talicskát, majd elhúzott a francba.

Jótett helyébe

Hónapok óta morgunk az orrunk alatt, az öcsém meg én.
A mama az oka mindennek.
Sőt.
A papa az oka mindennek.
Mert minek halt meg.

A öcsém kábé másnap odaköltözött a nagyanyjához, vitte a feleségét is. Az csak egy dolog, hogy hiába a legjobb szándék, a mamával bizony nem jöttek ki... Ez még megoldható lett volna. Vagy az idő megoldotta volna.
A nagyobb baj az, hogy a két nagybátyánk közül a problémásabbik szinte azonnal az öklét kezdte rázni, hogy az öcsém csak azért ment oda, mert ő akarja örökölni az egész házat, meg ki akarja forgatni az unokatesónkat a jogos örökségéből. És eltiltotta az unokatesót a mamától, sőt, ő se ment oda többet.

Álltunk az öcsémmel fülünk-farkunk behúzva. Anyánk édestestvéréről beszélünk egyébként. Aki olyan nagyon nem tolongott a papa halála után, hogy ő költözik oda, ápolni az idős édesanyját... Csak az öcsémet pocskondiázta, hogy 30 évig nem csinált semmit a ház körül, akkor most nem szégyelli magát, hogy BELEÜL AZ ÖRÖKSÉGÜKBE. Nem vette volna észre, hogy a tényleg ex-hülyegyerek öcsém időközben felnőtt a feladathoz?
Tesóm még megpróbált beszélni telefonon a nagybácsival, hogy most mi van. A nagybácsi azt mondta, semmi. De a mamát lázította.

Öcsém leforrázva, megalázva abbahagyta azt a néhány felújítást, amivel a házat kicsit élhetőbbé próbálta tenni mindannyiuk számára. Aztán kiköltöztek. Visszajöttek Pestre. Meglett a gyerekük.

A nagybátyám és az unokatesóm viszont azóta se látogatják a mamát. Na jó. Unokatesóm havi egyszer legalább ránéz, olyankor a mama kivirul.

Az öcsém és én megyünk minden hétvégén. Hol ő, hol én, hol mindketten. Az öcsém most már néha a fiát is hozza, a mama DÉDUNOKÁJÁT. Akihez például az anyánk testvére még nem gratulált az öcsémnek...

Ha ott vagyunk, látjuk, hogy nincs tüzelő. Üres a hűtő. A mamára rádől a ház. A mama már megint befizette a kisebbik nagybátyánk minden rezsijét, és hó közepén elfogyott a nyugdíja. És a kisebbik nagybátyánk SE nézi meg, hogy mi van az anyjával. Csak elfogadja tőle a kaját, meg tudomásul veszi, hogy a 85 éves anyja fizeti a rezsijét a nyugdíjából. A mama soha nem kér tőle semmit. A másik gyerekétől sem. A többi unokájától sem. Ők sztárvendégek. Kímélni kell őket. A problémamegoldók mi vagyunk.

Öcsém kihívta a biztosítót, mert a múltkori földrengés miatt az egyik szokásos repedés mintha továbbterjedt volna a falon. Kap is a mama valami kis kártérítést.
Hálából adott az öcsémnek egy listát, és elküldte bevásárolni.

A zöld

Megint egy kendő

Most csak nagyon röviden.
A fonal: Barkafonal/Cinege/Páfrány.
A tű: 4-es (egyébként a Kötőtű.hu-ról).
A minta: Swallowtail.

Kérésre készült, szülinapi ajándék lesz belőle.
Ha azt mondom, hogy picit nehéz szívvel fogok megválni tőle, akkor talán sejtitek, hogy milyen lett :-) Nagyon szerettem ezen dolgozni, eddig talán az egyik legszebb kendőm, bár kötöttem már több (kettő... az már több, nem?) Swallowtailt korábban. Ülök mellette, nézem, szinte elérzékenyülve (a padlón szárad még), és holnap majd lefotózom :-) Amúgy igen, normális vagyok, de ez most tényleg jól sikerült :-D

Bevásárlás

Tegnap elvittek bevásárolni a madarasteszkóba, a kaland részemről leginkább csúnya káromkodással zárult. Mert van ugye a népi legenda, miszerint ezek a hipermarketek (nagyanyám szerint "nagybótok" :-) olcsó(bba)k, és ezért a nép özönlik is ide, legalábbis tegnap épp elegen voltak.

Én nem tudok vezetni, így ezekbe a városszéli förmedvényekbe olyankor jutok el, amikor valakit megkérek, és elvisz. De mivel ehhez komolyabb szervezés szükséges, az esetek nagy részében inkább lebonyolítom a bevásárlást helyben. Van a lakótelepen egy nagy CBA, pár villamosmegállónyira egy Lidl, az Europarkban egy Interspar, a Kossuth téren meg egy piac. Jó, az Interspar felejtős, mert mind közül az a legdrágább, mégpedig nem is kicsivel. Csak akkor megyek oda, ha már nagyon unom a többi helyen a választékot. Olyankor egyszer benézek, jól felmérgesítem magam, aztán fél évig megint elvagyok a többivel.

Mostanában is így volt ez, de néha azért a vezérhangya beindult, és azon gondolkodtam, hogy biztos mennyire érdemes lenne legalább a havi egy nagybevásárlást valamelyik hipermarketben lebonyolítani.

Hát nem.
Nem elég, hogy messze van, hogy rohadt sokan vannak, még drága is. Akárhogy néztem, igazából nem érdemes kimenni. Nekem legalábbis nem. Mondjuk tény, hogy az egyliteres folyékony szappan, meg a valamilyen öblítő olcsó, csak én meg finnyás vagyok, és ilyesmiből nem merek akármit megvenni. Az élelmiszerek viszont, ahogy láttam, még drágábbak is bírnak lenni, mint máshol.

A biztosítékot - az import spenót után, ami miatt már hőbörögtem egy kört -, a tej verte ki végképp, ebből ugyanis én csak magyart veszek, és általában zacskósat, vagy műanyag flakonosat, mert a tetrapackot nem tudom, hogy melyik szelektívbe lehet kidobni illetve lehet-e egyáltalán a szelektív gyűjtőbe dobni). Miután az összes magyar tej annyiba került, amennyit én már pont nem voltam hajlandó fizetni érte, jól elmondtam az orrom alatt, amit gondoltam, aztán kifizettük, amit vettünk, és kint az üzletsoron még megálltam, és vettem egy liter házitejet a pékségben - körülbelül 20 forinttal került többe, mint a bentiek...

Valószínűleg vannak olyan kerületek, a fővároson kívül pedig városok, kisebb települések, ahol még mindig a hipermarket jelenti a legjobb megoldást és a legnagyobb választékot. De ott könnyű, ahol nincs ellenfelük. Én most már biztos vagyok benne, hogy nekem náluk semmi keresnivalóm.