Önző dög sajnálja magát nőnapon

Áprilisi gyerek vagyok, mégpedig a legjobb évjáratból ('77-es, természetesen), életem első nőnapján tehát még nem voltam egy éves, és valószínűleg kúszómászó üzemmódban, csorgó nyállal, csattogó tenyerekkel róttam az előszobában a linóleumot, szép kislány, aha.
Apám ennek ellenére komolyan vette a feladatát, a virágosnál, vagy az aluljárós nénikénél engem is hozzászámolt a listához, és megkaptam én is életem első hóvirágcsokrát, jaj de aranyos, mire legközelebb odanéztek, nagy részét már meg is ettem, számol be róla a családi legendárium.

Egy-két nőnappal később már beképzelt fejjel nyújtottam a maszatos, ragadós tenyeremet a csokor után, mondván hogy én is NÓ vagyok, számol be erről is a családi legendárium, és röhög rajta azóta is néhány nagybácsi.

Aztán hosszú ideig menetrendszerűen érkeztek a hóvirágcsokrok, meg néha nárcisz, néha tulipán, de a nőnapi virág az járt, még amikor Kaposváron jártam fősulira, akkor is kaptam, és próbálták nekem életben tartani, míg legközelebb hazamentem, ez hol sikerült, hol meg nem.

Húsz virágcsokornál állt meg a számláló, aztán egy januári napon az apám elindult vásárolni autóval, és soha többé nem érkezett haza. És hiába voltam abban az évben éppen otthon március nyolcadikán, a huszonegyedik virágcsokromat már nem kaptam meg tőle.

Eltelt azóta tizenkét év, a helyzet semmivel nem lett jobb, sírok a hóvirágom után, ami csak nem érkezik. Néha egy-egy barát próbál azért szépíteni, és megmenteni a férfinép becsületét, ma is kaptam mailben egy ilyen virágot például: @-)-- és tényleg örültem is neki...
De attól tartok, még egy ilyen kitartó rajongót, mint az apám volt, akinek nem számított, hogy a nőnap akkor most komcsi ünnep, vagy nem komcsi, csak azt tudta, hogy van egy lánya, akinek virágot "kell" venni, és elment, és vett virágot, hát ilyet hiába keresek.