A tüdőgyulladás

A nagymamámnak olyan élénk, világítókék szeme van, hogy minden sminktrükkömet össze kell szednem, ha csak a halvány utánzatát szeretném elérni.

Ül az ágya szélén százegykiskutyás hálóingben, lehorgasztott fejjel, borzas hajjal. Lóg a lába, nem ér le a földig, az egyik zoknija lyukas. Az egyik kezében kanál, de kurvára nem csinál vele semmit. Előtte majdnem érintetlen a leves a kórházi tálkában. (Ki ez az öregasszony, és hová tette a nagyanyámat? MAMAAAA!!!)

- Mama! - erre felnéz rám, és nem látom a szemében a nefelejcskéket, pont olyan fakó, mint az ég, amiből egyébként egész nap esik a hó, és látom, hogy nem tud most örülni, még a szemével se örül nekem. Még próbálom elviccelni, az mindig be szokott jönni. Máskor
- Na, mi van már, megetesselek? - hát, ez nem vált be... tartom a kanalat, néz, és azt mondja, hogy inkább öntsem ki. (Nem eszik ám a mami - árulkodik a szobatárs az ablak felőli ágyon.)
- Öntök egy kis ivójoghurtot, azt szereted, na, legalább kóstold meg. - iszik nagy nehezen egy fél bögrényit. A bögréből most öntöttem ki a reggeli tejet, ami érintetlenül volt benne. Megvan a tegnapi felvágott, mackósajt, banán is.
Beszél, és nem értem, hogy mit mond, leguggolok elé, odatartom a fülem, és még úgy sem. Jártányi ereje sincs, kiment a mosdóba, és a szobatársa hívott segítséget, olyan sokáig nem ért vissza. Ott szedték össze, tolószékben gurították az ágyáig.

Majdnem harminchat évem összes bűne nyomja a vállamat, amit ellene elkövettem (nem voltam, nem vagyok én mindig jó unoka), most akarok mindent egyszerre jóvá tenni, mit csináljak, nagymamám, mit szeretnél? Gyere, megfésüllek, ne legyél már ilyen torzonborz. Seggbe rúghatsz, ha húzom a hajadat. Bevizezem a törölközőt, finom meleg a víz, töröljük meg az arcodat, jól fog esni. Ne vágjam le a körmödet? Na, add a kezed. Várj, most lereszeljük, aztán kapsz kézkrémet is, van nálam. Pótcselekvés, és egyre szarabbul érzem magam tőle. Ő meg csak hagyja magát, tehetetlenül. Bencusról hadoválok neki összevissza, ő a szeme fénye, hátha kicsit megélénkül. De nem.

Csak egy órát maradok, a náthámat se akarom ráragasztani, meg mennék is, dolgom lenne itthon... nem marasztal, nem kérdezi, mikor jövök legközelebb. Én meg nem ígérek semmit, hétközben nem olyan egyszerű, bár persze kérhetek egy fél nap szabadságot... Küld, hogy ne késsem le a buszt, csak óránként megy. Nem puszilom meg, tényleg nagyon náthás vagyok, igazából valószínűleg el se lett volna szabad indulnom. Visszafordulok az ajtóból, integetek, ő meg vissza.

A buszon arra gondoltam, hogy meg kell gyógyulnia. Mert ha nem, akkor én ezt a puszit már soha nem pótolhatom.
Bőgni csak a vasútállomáson kezdtem el.