Szolgálati közlemény

Mostanában kicsit mintha túltengett volna a magánéletem. Mintha.
Szóval úgy éreztem, hogy a kötős-horgolós bejegyzések nem annyira férnek össze a párkapcsolati problémáimmal, meg az öcsém házasságának a felbomlásával.
Az előbbieket szívesen mutogatom ország-világ előtt, az utóbbiaknak viszont nem szeretnék komolyabb hírverést csapni, ezért úgy döntöttem, valakinek innen mennie kell.
Így a kézműves részleget elköltöztettem, illetve megadom neki a lehetőséget, hogy tiszta lappal induljon.

Fogadjátok szeretettel a Kamilla Manufaktúrát, amit diplomáciai megfontolásból mégsem linkelek, de blogspotos az is :-)
Még nagyon zöld, de majd alakul, szépen lassan, ahogy elkészülök egy-egy újabb munkával.

P.S.: Azért Kamilla, mert Bence unokaöcsém hősiesen küzd a beszédtanulással, és az én nevemet kb. így sikerült kimondania. (ld. Kamilaaaa!!! Kéek pajisztát!!!)

Így spórolok én

Spórolok, persze. Francokat spórolok, ennyi pénzből nem lehet spórolni, annyi a kihívás "csak", hogy úgy kell belőle nullára kifutni, hogy ki legyen fizetve a rezsi, legyen bérletem, meg minden napra kajám.

Tehát akkor: hogyan nem költök pénzt.

Első mese. Esküvőre menéshez vettem volna "ünneplőt", szépen el is képzeltem, hogy szeretnék egy új ruhát, lehetőleg türkiz- vagy petrolkéket, A-vonalút, és esetleg a kényes (hájas) részeket valami ráncolással eltakarót. Legyen térdig érő, és legyen ujja, mosónő-jellegű felkar álcázására. Egye fene, ha nagyon muszáj, esetleg el tudok rá különíteni xx-ezer forintot (xx = éppencsak kétjegyű szám). Aztán felébredtem, és a kezem belelógott a bilibe. Eltakarodtam turkálni (életemben kábé negyedszer, az első három alkalommal nem találtam semmit, mert ideges lettem, és hazamentem), és kiguberáltam egy tök másmilyen lilát. Ezer forint volt. Így nem vettem szép új ruhát.

Második mese. A Lipótiban reggel érdemes kenyeret venni, leginkább azért, mert olyankor még van. (A CBA-ban nagyon ocsmány kenyereket bírnak árulni, amíg lehet, addig inkább a Lipóti vagy a Ludwig pékséget választom, bőven ráérek akkor cébéázni, amikor már muszáj lesz.) Szóval be is ugrottam a Kálvin térnél, és máris elkezdett ragyogni a szemem, meg csorogni a nyálam, amikor megláttam a tönkölykockát. Ugyanebben a pillanatban feltámadt a lelkiismeretem is, és emlékeztetett, hogy hoztam reggelire szendvicset, ami igenis ELÉG, és hiába finom a tönkölykocka, igazából nem kell. Így nem vettem tönkölykockát.

Harmadik mese. Szintén a Lipótiban történt, hogy szerettem volna kefirt is venni, de azt meg elfelejtettem :-D

Bevásárlócsapda

Nemrég olvastam valahol, hogy a plázák/multik sok, vásárlást ösztönző szutykos kis trükkje közé tartozik az is, hogy csúszós a padló. Azt tényleg észrevettem már, hogy mondjuk a Köki terminálban csúszkálva egyszerűbb lenne közlekedni, mint rendesen lépkedve, ami ezen a tükörfényes járólapon nagyon fárasztó is, és az én kripli porckorongsérves derekam öt perc alatt fájdul meg hihetetlen mértékben. Nem is vagyok emiatt jó célcsoport, mert ilyenkor meg nyűgös leszek, és haza akarok menni, nem pedig még többet vásárolni.

Kézenfekvő megoldás lenne az, hogy ne menjek oda, de a Köki nekem még kifejezetten praktikus is, mert a legfontosabb üzletek és szolgáltatások frankón egy helyre vannak gyűjtve, hazafelé pedig a 93-as busz konkrétan a ház előtt rak le. Jó, igazából a kocsma előtt, de onnan meg már nem lakom messze :-)

Szóval nem gondoltam volna, hogy ez a járólap-buli is direkt van... a kis lila felhőcskémmel a fejem körül én simán bevettem, hogy hűűű, hát az csak azért van, mert még szép és új.
Az impulzusvásárlás kivédésére a bevásárlólistát ajánlják a mostanában gombamód szaporodó pénzügyi/spórolási tanácsadók.
Kíváncsi vagyok, mit javasolnának csúszás ellen.
Talán balesetbiztosítást, mert egyszer valaki úgyis kitöri ott valamijét szerintem.

Meglepetés a konyhában

Szétesett a szegélyénél a gyúródeszkám. És mit gondoltok, mit találtam alatta? Csupa-csupa molylepkefészket :-O Már csak a nyoma van ott, egy korábbi bújócska nyertesei, de akkor is meglepődtem... rendszeresen átnézem a lisztet, búzadarát, kutyafülét a konyhaszekrényben, levendulaolajat cseppentek a gyapjúfonalaim közé, és mégis felbukkan időről időre néhány kis rohadék. Hát (például) ezért. Gondolom, vannak még rejtekhelyeik, és biztos vagyok benne, hogy azokat is legfeljebb véletlenül fogom egyszer megtalálni. Vagy nem.

Így szoktunk mi beszélgetni

Kis kiegészítés az előző bejegyzéshez. A fiatalember még kicsit bizonytalanul közlekedik Kőbányán meg Kispesten, én viszont itt kivételesen tudom, merre kell menni.

- Akkor most merre menjek?
- Egyenesen. Tudod mit? Kövesd AZT a buszt. (mutatom)
- Melyiket?
- (elment) Mindegy... menjél egyenesen.
- Nem mindegy. NEM MINDEGY. Csak úgy előremutatsz, hogy "azt a buszt", abból én nem tudom, hogy melyiket. (hát azt az egyet, bazmeg, amelyik előttünk van) Te nem tudsz vezetni. Nem érted meg, hogy aki vezet, az teljesen másképp gondolkodik. (jóvanna, hagyjuk már...)
- (a piros lámpánál utolérjük a buszt, ami PONTOSAN arra megy, amerre nekünk kell) Na látod, itt erre a buszra gondoltam. Ez pontosan arra megy, amerre nekünk kell. Szóval nyugodtan kövesd a buszt.
 - Mér', milyen busz ez?
- 136-os.
- És?
- Ott megy el a ház előtt az Üllői úton. (a busz elkanyarodik BALRA)
- Jó, akkor most merre menjek?
- (jobbra, bmeg, merre) Ööööö. Szerintem menjél balra...

A dőlt betűs részek minden előzetes feltételezéssel ellentétben nem hangzottak el.Szerintem igenis a türelem mintaképe vagyok.

Van ám még egy eset, amiben szintén én vagyok a főgonosz.
Rákoscsabán voltunk az öcsémmel családot látogatni, 7 körül felhívtam a rendes pasimat, és megkérdeztem, hogy esetleg eljönne-e értünk Kispestről.  Mondta, hogy pár perc múlva indul, majd pontosan 8 óra 6 perckor telefonált, hogy ott van, menjünk le. Kérdeztem, nem jön-e fel, mert nagynéném neki is tett félre vacsorát, de ezt nem is volt alkalmam elmondani, mert leharapta a fejemet, hogy NEM, NEM MEGYEK FEL, NEM ÉRTED, HOGY SIETEK??? Jó, akkor lemegyünk... és 5 percen belül ott voltunk.
- Induljunk már. Nekem nyolcra a Népligetnél kell lennem, és már negyed kilenc.
(hö????? ennyi erővel asszem, akár fel is jöhetett volna megenni azt a rakott krumplit)

De egyébként elkísért vérvételre, és utána sütött nekem szilvás pitét, mert hős voltam (nem voltam, sőt bőgtem). Szóval igyekszik ám :-D Csak pasi.

Lenni UFO, nem beszélni földlakó

Nyilván oka van, hogy a (hímnemű) barátaim miért "csak" a barátaim, a fickóm meg mitől lett a fickóm. De az is tény, hogy a cimboráimmal többnyire félszavakból (vagy nélkülük) is értjük egymást, a pasim meg néha mintha földönkívüli lenne. Oké, hogy nem lehet minden azonnal tökéletes, de komolyan, időnként szinte fizikailag kimerítő, mire közös nevezőre jutunk, arról nem is beszélve, hogy nálam addigra már jó eséllyel kimegy a biztosíték, és valahol félúton beszólok. Pedig esküszöm, igyekszem, hogy ne legyek türelmetlen és bunkó.

Néha már ijesztő, hogy mennyire más logika mentén gondolkodunk. Például amikor felteszek egy kérdést, akkor nekem elég, ha válaszol, és igazából nem mindig "érdekel" - vagy inkább nem feltétlenül igénylem -, hogy ezt meg is indokolja. Nekem viszont minden egyes mondatomat Ádámtól meg Évától kell kezdeni, mert különben nem hajlandó megérteni, és mindent pontosan le kell vezetnem, ha pedig - szerinte -  nem logikus, akkor összeráncolt szemöldököt kapok cserébe.
Márpedig spontán döntéseket, vagy érzelmi viszonyulásokat elmagyarázni elég nehéz, így gyakran végződik úgy egy ártatlan beszélgetés, hogy én frusztráltan hőbörgök, ő meg megsértődik.

Tiszta felüdülés, amikor a barátaimmal tárgyalok.
Ma reggel például megláttam a buszból az egyiket, és arra gondoltam, hogy úgyis jön a következővel, szóval felhívom, és megkérdezem, hogy megvárjam-e a végállomáson. A beszélgetés kb. így zajlott:
- Helló! Most mentem el az orrod előtt a 136-os busszal.
- Jó, akkor várj meg a Kökin.

A másik példánnyal meg beültünk egy pár sörre kedden este, mert már régen találkoztunk.
Egyszer csak rám nézett, és vigyorogva megkérdezte: - Tudod, miért szeretek veled beszélgetni?
Én meg mondtam, hogy tudom, és visszavigyorogtam.
És tényleg tudtam :-)

Jó, többéves ismeretség után könnyű. De egyelőre akkor is az a helyzet, hogy a barátaim jelentik azt a közeget, ahol hátradőlhetek és felrakhatom a lábamat az asztalra, otthon meg egy kicsit mintha mindig a villanypásztor mellett ólálkodnék, ami akármikor megrázhat, ha nem vagyok elég óvatos.
Persze dolgozom az ügyön, de szerintem ezt kivételesen tényleg az idő fogja megoldani.

A világ legjobb bulihelyszíne

Lánybúcsúz(tat)tunk Villányban, elég jól sikerült, erre persze a helyszín egymagában is garancia, áááááá, nem vagyok elfogult egy csöppet sem, ha csak odamentünk volna, és nem csinálunk semmit, már akkor is tökéletes - és ezen még javítottunk egy kicsit :-D

Főszervezni mondjuk most egy darabig nem akarok, illetve csak akkor, ha az összes résztvevő aláír egy együttműködési nyilatkozatot, és ha nem teljesíti, akkor büntetést fizet, vagy mittudomén. 

Egyébként szerintem a legjobb rész az volt, amikor még csak hárman voltunk ott az "előkészítő stábbal", és persze az volt az előkészítés, hogy fél tízkor beültünk a Pólya-pincébe rozéfröccsözni, és csak akkor vettük észre, hogy dél van, amikor megjött a következő különítmény a pécsi vonattal. De nem baj, mert őket is leültettük fröccsözni. 

Onnantól aztán főleg kapkodtunk, én idegeskedtem meg diktátorkodtam, mert úgy gondoltam, hogy legalább az elején tartsuk magunkat a menetrendhez, aztán később majd úgyis oldódik a fegyelem (alkoholban). Ez így is lett. Azt hiszem, a végén nagyjából mindenki elégedett volt a programmal (én nem teljesen, de nem mondom meg senkinek), ittunk rendesen, aztán vasárnap délután fél kettőkor már otthon is voltam, néztem ki a fejemből, és máris olyan távolinak tűnt, hogy reggel még a pincesoron lófráltunk. Mintha csak álmodtam volna az egészet. 

De elég csak ránéznem a hűtőben arra a két liter borra, amit hazahoztam, és akkor már tudom, hogy tényleg ott jártam :-D