Évértékelő dióhéjban

A tavalyi év a családom több tagjának is igen-igen tré módon végződött (az öcsém felmondást és válópert, az unokanővérem mandulatályogot kapott karácsonyra, a nagybátyámék meg "csak" szimplán halálosan elfáradtak a rengeteg idegeskedésben), és ugyanolyan nyavalyásan kezdődött az új.

Ebben a helyzetben egy kicsit zavarban is voltam amiatt, hogy nekem meg hozzájuk képest olyan szemtelenül jó volt minden. Persze azért a lelkiismeret nem furdalt, csak nehéz felhőtlenül örülni úgy, hogy közben ők meg épp lelkileg-fizikailag-anyagilag a béka segge alatt vannak, és tudom, hogy akármennyire is együttérzek, akkor is marha könnyen kiabálok nekik a pálya széléről, hogy hajrá-hajrá, veletek vagyok. Remélem, lassan mindenki helyreigazodik azért.

Mindenesetre nekem még valamikor ősz végén átbillent a kapcsoló, és azóta teljesen jól érzem magam, és kezdek belejönni ebbe az együttélésbe is.

A karácsonyi készülődést ugyan még nem vittük túlzásba (szerintem egyikünk se érezte igazán fontosnak), de a családlátogatások ingoványos talaján szerencsére elég jól sikerült egyensúlyoznunk.

Persze a két hét téli szünetet úgy zártam, hogy akkor MOST kéne még három nap, amikor tényleg pihenek, de megérte, mert évek óta nem volt ennyire "normális" karácsonyom.

Ha összesítek, akkor 2014 hatalmas változásokat hozott, 2015 pedig nagyon békésen indult, de biztosan lesznek további kalandok, és gondolom, pont ugyanúgy fogok félni tőlük, mint eddig, csak most nem egyedül kell majd legyőznöm a sárkányokat :-)

Jön az új élet, és elkezd téged

...mintha te kezdted volna el.

Ezt mondjuk nem én találtam ki, hanem Müller Péter Sziámi, de valahogy így vagyok vele. Olyan, mintha átvették volna felettem az irányítást a körülmények. Ez leginkább azért ijesztő, mert eredetileg én akartam.

Persze azt mindenki tudja, hogy valami legendásan félek a változásoktól, és foggal-körömmel ragaszkodom a megszokotthoz, meg a kis ketrecemhez, benne a mókuskerekemmel, ahol tudom, hol a kaja, és hány lépés a sarokig, na de engem innen most kiborítottak.

A legszánalmasabb, hogy csupa pozitív változás történt, én meg görcsölök, stresszelek, pánikolok, nem alszom, gyomrot remegtetek, ideges vagyok és utálatos, valamint a végkimerültségig fáradt.

Danival - aki pedig a világ legnagyobb főnyereménye, és még mindig fülig ér a szám, ha csak gondolok rá - a vártnál nehezebb összeszoknom, pedig úgy vártam, hogy végre együtt legyünk, mint ahogy még semmi mást. Persze ő se egyszerű eset, de miután az eltelt egy évben egyetlen apró konfliktus se volt köztünk, egyetlen hangos vagy indulatos szó nem hangzott el, én simán bevettem, hogy az összeköltözés és az együttélés is zökkenőmentes lesz, na hát nem az. Ő pont ugyanolyan, mint eddig, csak most sokkal magasabb koncentrációban, én meg ezt nehezen viselem. Ő meg azt viseli nehezen, hogy én megváltoztam vele szemben. Várom, hogy teremtsünk valamiféle egyensúlyt, de ha ő nem tanul meg békén hagyni, én meg nem tanulok meg (aktívan) foglalkozni vele, abból még lehetnek bajok.

Mindehhez jön az új munkahely, amit a tökéletesen megfelelő pillanatban találtam, ugyanis heteken belül elvesztettem volna a régit, már értesítettek is róla. A munka egyelőre nem éppen a legkreatívabb, de érthető, szépen lassan már átlátható is, a második héten elkezdték tényleg a hasznomat venni, és nemcsak a levegőt szívtam el a többiek elől az irodában. Lelkes és barátságos fiatal banda van (hozzájuk képest viszonylag öreg banya vagyok), pörögnek, mint a búgócsiga, én meg igyekszem felvenni a ritmust, ami a jó öreg nyugodalmas főiskolához képest olyan, mintha vagy  százszorosára lenne gyorsítva. Totálisan agyhalott vagyok estére, és mire elkezdtem volna megszokni, jött egy rendelkezés, hogy akkor a következő két hétben tíz órás munkarend... nyekk.

Tényleg a határaimat feszegetem, és ennek eddig már az életem több területén is látom a kárát. Haszna egyelőre nincs (talán majd az első fizetési papíromon azt is meglátom azért.) Jó lenne egy kicsivel komolyabb stressztűrő képesség, de hát azt most már honnan vegyek, ha egyszer annak idején nem álltam sorba érte.

Mondogatom magamnak, és hiszek is benne, hogy ami most történik, az JÓ, és remélem, hamarosan valóban úgy is fogom érezni, csak most még nagyon nem találom a helyemet az új életemben. "Újszülött leszel itt újra, és idegen lesz ez a hely", ez is stimmel. De én akartam, elértem, és jó lesz. Csak még egy kis türelem, rugalmasság és alkalmazkodás kell.
Meg talán citromfűtea :-)

Kabátvásárlás Juditkával

Judit új kabátot szeretne, kapucnisat.
De olyat, aminek a kapucniján szőrme NINCS.
Ha levehető, az nem jó, mert akkor VOLT.

(Facebookon ezt már persze megírtam, de a kedvenc Juditkás történeteket azért szeretem itt is megörökíteni.)

Filmnézés

Még zöldebb a szomszéd nője. Beszélget a két öreg:

- Akkor most mit csináljunk?
- Berúgjunk?
- Be.

Visszaszámlálás

Akkor most még négyet alszom, és a hétvégén végre megérkezik hozzám az a "lakótárs", akire szerintem nagyjából mindig is vágytam :-)

Továbbra is pakolok a lakásban, hogy elférjen, és ennek kapcsán tízpercenként kell olyan döntéseket meghoznom, amik egyébként sajnos teljesen egyértelműek, és mégis annyira nehezek.... mert ugyan szükségem van-e a pöttyös pizsamámra, az utolsó megmaradt ajándékra, amit az apai nagyanyámtól kaptam? Persze hogy nincs. Szanaszéjjel nyúlt, elöregedett a gumi a derekában, kifakult, helyenként szűk, máshol lóg. És most ki kéne dobnom, de ez az utolsó, amit a mama vett nekem.

Kell-e a vatelinnel bélelt, kockás flanel favágóing, amit apám hozott nekem talán Franciaországból? A mandzsettája szétfoszlott, a gallérja botrányos, utoljára talán tizenöt éve volt rajtam, és egyébként még mindig iszonyatos nagy. Nem kell, de kidobni? Amikor aputól kaptam?

Judit húgom megmentett kacatjai, az általános iskolai tankönyveink, az öcsém bazinagy plüsskutyája, a Blöki, meg a mackó Bandi és a zöld macska... nem kell, nem kell, nem kell.

Szóval szétborítottam a lakást, és most méla tekintettel ülök a romhalmaz közepén, és nem tudok mozdulni se előre, se hátra.

Dani szerencsére már százszázalékosan levette, hogy zavar keletkezett a rendszerben, és csak annyit mondott, hogy jól van, akkor hagyjam abba, elsőre feljön kevés cuccal, és majd együtt megcsináljuk apránként, mert pontosan tudja, hogy egyedül én ennek soha nem érnék a végére. Azt hiszem, többek között ez az, amiért végül pont ő lesz az, aki BEKÖLTÖZIK :-)

Irodalom és nevelés régen és most

Mi a fenét olvassak, hát levettem a polcról A Dzsungel Könyvét. Apámé volt a kopott könyv, jószagú, puha papírra nyomtatták, keményfedeles a borítója, sötétbordó textil a gerince. 1960-ban adták ki.

Talán ezért, vagy ki tudja, miért, az előszóval kezdtem az olvasást. Egyértelműen gyerekekhez szól, tegezi az olvasót, és inkább mesél. Mesél a gyerekeknek Indiáról, Kipling életéről és munkájáról. Érdekesen, olvasmányosan, gyerekek számára is érthetően. Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy ideje... de innentől idézem inkább:

"Ámde ő angol volt, ha Indiában látta is meg a napvilágot; mégpedig az angol uralkodóosztály tagja és kedvenc költője. Ő a magáénak akarta tudni Indiát és Indián kívül a hódító Brit Birodalom valamennyi gyarmatát. A vadállatokra mindig szeretettel gondolt, de a gyarmatok lakóit nem tekintette egyébnek, mint az angol urak alázatos kiszolgálóinak. Nagyon szépen írt, de az angol urak érdekét szolgálta vele; dallamos versei a hódító és embertelen gyarmatosítókat dicsőítették. Nem hiába volt az imperialisták legkedvesebb költője, legtöbb könyvében nem látott túl az angol uralkodóosztály önzésén. De egy-két könyvében - anélkül, hogy maga is észrevette volna - mégis túllépett ezeken a szűk korlátokon. Éppen azokban a könyvekben, amelyekben leginkább visszavágyódik a szülőföld bozótjai közé. A gyermekeknek írt szép mesékben, vagy a Dzsungel könyvében elfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen a kíméletlen gyarmatosítók poétája..."

És a kiadó még azt is fontosnak tartotta közölni a gyerekekkel, hogy:

"a legtöbb művében a gyarmatosítók dicsőségét hirdette, vagyis az embertelenséget, a kizsákmányolást szolgálta. A politika nyelvén azt mondjuk, reakciós volt."

Biztos vagyok benne, hogy a főiskolán angol irodalomból vagy gyerekirodalomból tanultunk mi Kiplingről, de sajnos már nem emlékeztem, hogy mit. Ezért gyorsan utánaolvastam, és tényleg gyakran emlegetik úgy, mint az egyik legvitatottabb megítélésű angol írót.

Na de akkor is: hogy kerül ez így bele (és minek) egy, a gyerekeknek szóló előszóba?
Nagyon jó könyv ez, kedves gyerekek, de ez a Kipling bácsi egy rohadék volt, akinek nagyon-nagyon szégyellnie kellett volna magát, meg se érdemelte volna a tehetségét, amivel ezt a történetet, és még sok másikat összehozta, a Nobel-díját meg aztán pláne nem, és valójában ti is szégyellhetitek magatokat, ha ilyen előszó után még mindig érdeklődve forgatjátok a könyvét. Teszed le MOST, büdös kölke!

Egyébként pedig erről most nekem éppen ez a szép, új, 2014-ben kiadott hetedikes irodalomkönyv jut eszembe, a bűnös nyugatimádattal, meg az a hatalmas szerencse, hogy a tankönyvíró bácsik és nénik itt nálunk mindig időben megmondják a gyerekeinknek, hogy miről mit kell, sőt: mit szabad gondolni.

Bence mostanság

Tegnap "találtam" ezt a képet Bencével, tavaly ősszel készült. Akkoriban még azt kérdezgette, hogy szeletem-e :-)

Azóta már nőtt egy csomót (bár ez a felsője még jó rá), meg a bölcsi is megtette, amit meg kellett tennie, szóval most már azt kérdezi, hogy odaadom-e neki a pilosz telefonomat, mert haza akarja vinni, és ha nem hozom el vasárnapra, akkor lelő.

Viszont még mindig "szegít", ha horgolok vagy kötök, és mostanában Sün Balázst kell neki olvasni. Telefonról kezdtük egy hosszú autóúton, és az öcsém nem fűzött hozzá nagy reményt, hogy le fogja kötni. A harmadiknál már kezdtük sejteni, hogy de, leköti :-) Ezen a képen már könyvből olvastuk. Századszor :-)

Ja, ami még újdonság, hogy három napja ovis. Alma a jele, és a hős géppuskás reggelente sír :-D