Kíváncsi vagyok, eljutok-e valaha a személyiségfejlődésnek arra a szintjére, amikor majd valóban saját magukért szeretem a barátaimat, és nem azért, ahogyan hozzám viszonyulnak, meg amit kapok tőlük, vagyis végre egyszer nem csak simán magamat szeretem bennük.
Közben csak remélni tudom, hogy ők is kapnak valamit tőlem cserébe, és akkor legalább nem egyoldalú élősködésről van szó, hanem "korrekt" üzletről: egymás kölcsönös érzelmi kizsákmányolásáról, mindenki javára.
Ha egy üzlet beindul
2 hete
5 megjegyzés:
Ez nagyon mély gondolat.
Épp tegnap vettem észre, hogy én is egy egoista kihasználós dög vagyok néha, máskor meg a haver érdekeit előtérbe helyező balek. Hát most mi legyen? Ez az igazi barátság? Vagy mindegy, csak sokáig tartson?
Szerintem azon a szinten vagy ám, különben nem lennének barátok, akiket "ki lehet használni". Az olyan kapcsolatok hamar elsorvadnak...
Ilyeneken szoktam én is gondolkodni...Sajnos nekem van olyan kapcsolatom, amiben alaposan ki vagyok használva és régóta tart. Szóval, bármi megtörténhet bárkivel, még elég időnek sem kell hozzá lennie...
Talán a kölcsönösségen van a hangsúly, azért érezzük úgy, hogy számíthatunk a másikra (= hagyja magát kihasználni, meg én is hagyom magam). És ha egyik fél sem érzi úgy, hogy csak ad és ad, viszont soha nem kap, akkor az működhet. Sokáig is.
De én egyébként SZERETEM a barátaimat, csak amikor elgondolkodom, hogy mégis, mi tart össze minket, akkor mindig ilyesmikre jutok.
Mondjuk ha belegondolok, házasságból se mindig a szerelmi kapcsolatok tartanak a legtovább, az "érdekszövetségek" néha még jobban is működnek. (Tisztelet és irigység a kivételnek :-)
Szerintem minden baráti- vagy párkapcsolat valamilyen szinten önző, mert azért vagyunk benne mert nekünk jó :)
Megjegyzés küldése