2010. június 30., szerda

Vámpír-e vagyok

Előbújt a nap, és én körülbelül megvakultam tőle. Ezelőtt két hónapig be volt borulva, most meg reggel kilépek a kapun, és már kapom is a kezemet a szemem elé, mert annyira világos van, hogy fáj. Hunyorgok, néhány lépést csukott szemmel teszek meg. Akkor is magamon hagyom a napszemüveget, ha társaságban vagyok. Pedig azt utálom. Nem a társaságot, hanem ha valaki napszemüvegben beszélget másokkal.
Eddig csak a bőröm nem bírta a napot, most már a szemem sem, és bár a fokhagymát még szeretem, azért rendszeresen nézegetem a tükörben a metszőfogaimat, sőt bejelentkeztem fogászati ellenőrzésre is.
Tegnap este pedig Metaxát ittam ugyan, de már tervezem, hogy veszek egy üveg vodkát, és egész nyáron mindig lesz otthon paradicsomlé. Alkonyatkor aztán kiviszem majd a kissámlit az erkélyre, üldögélek, és várom a szárnyas kollégákat konzultációra, a panelok repedései dugig vannak denevérrel, jut eszembe, a barátnőim félnek tőlük, én viszont nem, ez is gyanús, nagyon gyanús.

2010. június 26., szombat

Ünnepélyes, kis szépséghibával

A háromszázadik bejegyzés éppen megfelelő arra, hogy megemlékezzem a tegnapi napról: gondnokság alá vettem Juditkát. Tegnap volt a tárgyalás és az ítélethirdetés is. Végre. Majd' egy évig tartott.

Persze, mivel rólunk van szó, nem eshet meg semmi egy kis csavar nélkül: a bíró nagy igyekezetében véletlenül majdnem engem vett gondnokság alá, de aztán szóltunk, hogy hát, öööö, izé, ezek eddig nem a gyerek adatai voltak ám, és akkor jaj-jaj-jaj, bocsánat, gyorsan kijavította. Akkor az öcsémnek és nekem már csak annyi dolgunk volt, hogy kőkeményen koncentrálva igyekeznünk kellett NEM egymásra nézni, mert a tárgyalóteremben röhögni mekkora bunkóság már :-)

2010. június 15., kedd

Nem mentem át

Megbuktam az unoka-vizsgán, mégpedig csúfos módon. Nem véletlen, hogy szombat óta hol megnyitom az új bejegyzés ablakot, hol meg becsukom, hogy ne kelljen elmesélni mégse.
Megint összevesztem a nagyanyámmal, pedig hányszor fogadtam meg, hogy akármit beszél, a másik fülemen kiengedem, vagy felállok és kimegyek, ő meg hadd mondja, nem és nem és nem fogok visszaszólni.
De.
Ráadásul szakadt a cérna és kiabáltam.
Aztán megint ott ültünk sértődötten, és nem szóltunk egymáshoz, duzzogtunk külön-külön sarkokban. Mindig ez van. Ő mondja-mondja, én kiakadok rajta, letolom, ő flegmázik, aztán megyünk megsértődni. Most is ez volt, bementem sértődni, de éreztem hogy nincs lejátszva, és majd' szétrobbant az agyam.
Indulás előtt vettem egy nagy levegőt, odamentem hozzá.
Megkértem, hogy ne haragudjon. Ezt muszáj volt, mert különben még az eddiginél is sokkal jobban furdalna a lelkiismeret, pedig így se semmi.
Aztán elmondtam, hogy mióta a papa meghalt, nekünk egy jó szót sem sikerült egymáshoz szólnunk.
Én nem akarok mindig veszekedni vele, de nem bírom szó nélkül nézni, hogy milyenné változott, meg miket csinál, mióta nincs a papa.
És úgy döntöttem, hogy most egy darabig nem fogom meglátogatni. Mert rajta is látom, hogy nekem már nem örül, amiatt, hogy én mindig megmondom neki a megmondanivalómat.

Aztán ő sírt, én meg eljöttem, és pocsékul érzem magam.
Pocsék, de nekem is vannak "elvárásaim" - de hülye szó ez, amikor egy 84 éves nagymamáról beszélünk - vele szemben. Utálom, hogy utál amiért a papának kimondottan is én voltam a szeme fénye. Én nem az ő unokája vagyok, hanem a papáé voltam. Úgy látszik.
De közben azt várja, hogy anyámat helyettesítsem. Hülyét kapok a "bezzeg az a szegény anyukád ha itt lenne" kezdetű mondatoktól.
Attól meg sikítófrászt, hogy az öcsémék odaköltöztek hozzá, vigyáznak rá, ő meg csak szidja őket, kritizálja, beléjük köt, fúrja a hátuk mögött, szemtől szembe pedig nem meri megmondani. Pedig tudja, hogy én visszamondom, mert a legelső alkalommal tájékoztattam erről. Lázadt is. De csak áskálódik ellenük tovább.

Rébuszokban beszél, és ha nem találjuk ki a gondolatát, akkor megint duzzogás megy.
Tudom hogy szomorú, hogy 60 évet éltek le egymás mellett a papával, és őt elveszíteni olyan, mintha a fél karját veszítette volna el, vagy mindkettőt.

De nagyon nem szeretem azt, ami lett belőle, és akárhogy szégyellem magam, alig-alig bírom elviselni. Nem tudom, mit csináljak. Főleg magammal.

2010. június 14., hétfő

Az apám karórája

Jöttem reggel munkába a metrón, és az jutott eszembe, hogy az apám a csuklója belső oldalán hordta a karóráját. Mármint persze körben hordta az egész csuklóján, mint más rendes emberek, de neki befelé nézett a számlap.
És kipróbáltam akkor még a metrón, hogy tényleg egyszerűbb kifelé fordítani a karomat, mint befelé, ha meg akarom nézni az órámat.
Ámbár az is igaz, hogy ha lefektetem a karomat az asztalra, vagy gépelek, vagy ilyesmi, akkor eleve felém néz az órám, és nem is kell elforgatni a karomat. Semerre.

Meg az is eszembe jutott, hogy az apám mérnök volt, én meg egy egyenes vonalat nem vagyok képes meghúzni.

2010. június 13., vasárnap

Tanuljunk könnyen, gyorsan Juditkául

Kezdjük egy egyszerű találós kérdéssel.

Gyerek a "drogériás" fiókomban könyékig, rendkívül aggodalmas arccal.
- Judit, mit keresel a fiókban?
- Nem akarok mentőautó lenni.

A kérdés pedig a következő: ugyan mit keresett Juditka a fiókban?
Az első helyes megfejtés után szerintem mindenki más is jót fog röhögni, legyen ez a jutalom.

2010. június 12., szombat

Juditka szépséget ápol

Miután ma reggel háromnegyed nyolc körül nyilvánvalóvá vált, hogy pillanatokon belül bepisilek, ha továbbra sem vagyok hajlandó megmozdulni és felkelni, elszántam magam, félig kinyitottam az egyik szememet, és elindultam kifelé. Magamra csuktam az ajtót, és aludtam tovább ülve, amikor Judit kirobbant a szobájából, és elkezdett a klotyóajtó előtt üvölteni, hogy:
- Nézd meg légyszi a hónaljamaaaaaaat!
- Jóvammingyá....
MICSODA?
A Gyerek, aki soha nem szól semmiért, arra kér, hogy bármit is nézzek meg rajta????
Pánik.
Adrenalin.
Felébredtem rekordsebességgel, és próbáltam 15 másodpercben lefuttatni minden lehetséges változatot, hogy mi lehet a hóna alatt. Allergiás? Gombás? Kipirosodott? Vagy mi? És mit fogok vele csinálni????
Nagy levegő, elszánás, kézmosás, szemüveg.
- Na, mutasd.... de hát én nem látok semmit. Mi van ott?
- Hát az az izé.
- Judit, nem látok semmit. Nincs itt semmi. Csak a szőr, de hát az normális.
- NEMMMMM!

Megvilágosodtam.
- Nyuszi, leszedjük?
- Igen.
- Ráér kicsit később?
- NEMMMM.

Igenis, értettem. És magamnak köszönhetem, mert évekkel ezelőtt felvilágosítottam a Gyereket, hogy a modern nő nem szőrös, főleg nyáron. Engedelmesen elkullogtam, hoztam a nyíróketyerét, és levágtuk legrövidebbre. (Borotvával nem szarakodhat, epilátort a hónalján nem használhat, a gyantát az ő érdekében remélem, nem ismeri még közelről.)

- Na, jó lesz így?
- Igen.
- Akkor kész vagyunk.
- NEM. Szerintem lehetne azt a BIKINIRÉSZT is.
:-D

Best of Mama

Öcsém beszámolója egy átlagos reggelről.
- Még a fogát se rakta be, má' megy kifele az udvarra hálóingben reggel hétkor. Odahívja a kutyát, majd közli vele, hogy MENNYINNEN.
:-D