Rohamosan öregszem

Mi más lenne az öregedés legbiztosabb jele, mint az, ha az embernek már a kishúga is húsz éves? :-D
Boldog szülinapot, Bogárszál!

Kifehérített karácsony

Nekem ezt úgy sikerült összehozni, hogy elhavazódtam teljesen, hö-hö, ez pont olyan rossz, mint amilyennek látszik.
Az utolsó pillanatig kötöttem, mint a gép, vállból akar leszakadni mindkét karom, de még így sem lettem kész mindennel, mert nagyon lassú vagyok, viszont legalább nagy pofával túlbecsültem magamat. (Hogy a kötni tudók jól szórakozhassanak rajtam: két hét alatt nem sikerült megkötnöm két sapkát és 4 pár gyerekméretű lábszárvédőt, pedig gyakorlatilag mást nem csináltam.)
Van rokon, akit egyszerűen elfelejtettem.
Kaja itthon szinte egyáltalán nincs, a tegnapi családi összejövetelre azért vittem sütit, kétfélét.

25-e délelőtt van, és a hülye fenyőfám nincsen feldíszítve. Túl vastag volt a törzse, és nekimentem ugyan konyhakéssel, de esélyem sem volt, meg kellett várni, míg az öcsém odaér és lefarigcsálja nekem, hogy be lehessen szuszakolni a tartóba. Mire ezzel kész lett, gyakorlatilag indulnunk kellett. Későn este már nem foglalkoztam vele, ma reggelre meg csupa víz, mert beesett az eső az erkélyre.

Ajajajajaj, és indulni kéne a mamához. Na jó, az igazat megvallva már ott kéne lennünk...

Igazán remek hétvégi program

Nem baj, megoldjuk - mondta a kapukulcs után tanácstalanul kotorászó nagymamámnak a nem kis darab srác, azzal megfogta a nagykaput, leemelte a sarkáról, kinyitotta, beállt a traktorral az udvarra, ott a kollégáival ledobálták a fát, feldarabolták láncfűrésszel, majd megkérdezték, nincs-e még néhány fejsze, mert hárman csak egyet hoztak.

Annyira volt még néhány fejsze, hogy végül nekem is jutott. Nem vagyok egy túl komolyan vehető munkaerő, de beálltam hasogatni, és legalább jól szórakoztam.

A srácok aztán kértek egy kávét, segítettek behordani a fát, visszarakták a helyére a kaput, és elpöfögtek a kistraktorral.

Nekem meg piszkosul fáj ma a derekam.

Jókor jött bátorítás

Van az öcsémnek egy bírósági ügye, azon rugóznak két éve, hogy akkor ő most okozott vagy nem okozott közúti balesetet. Nem okozott egyébként, csak valakik valahol nagyon szeretnék, hogyha mégis ő okozta volna, és ennek érdekében elég sok mindent hajlandóak bevetni. A kilátások nem túl jók, és ha a pert elveszíti, nagyon sok pénzt kell kifizetnie. Kifizetnünk.

Van ugyan az öcsémnek egy ügyvédje is, akinél valószínűleg néhány fokkal kevésbé "jót" is elég lett volna felkérni. Olyasvalakit, aki csak annyira jó, hogy a bazimagas tiszteletdíjáért még esetleg épp hajlandó legyen érdemben foglalkozni vele.

Van aztán egy csomó egyéb résztvevő, tanúk, károsultak, szakértők, műszakiak, meg elmeorvosok, meg még miegymás, csak éppen olyan nincs senki, aki egyszer is elolvasta volna a két év alatt összegyűlt anyagot, és elgondolkodott volna rajta.

Eddig.

Mert nekem meg van egy kollégám, aki leült a paksamétával, elolvasta, bazmegelt, jegyzetelt, majd félórát beszélt az öcsémmel, és utána az öcsém egészen más hangon szólalt meg a telefonban, mert végre valaki foglalkozott vele, és végre valaki azt mondta, hogy igazából nem is olyan rossz a helyzete, csak ezt meg ezt meg ezt kellene csinálni.

Csak legyen esze, és tudja hasznosítani ezt a most kapott infót, mert olyan jó lenne azt hinni, hogy ha ez bejön, akkor már nemsokára minden rendben lesz végre.

Már megint a vér szava

Mondom, leviszem a szemetet, aztán meg kettesével rohantam vissza a lépcsőn visítva, kezemben a szemeteszsákkal, hogy úristen, egy EMBER fekszik a szemétledobóban, és akkor most mi lesz. Az lett, hogy a Vállalkozó Szellem egyrészt megnézte, hogy legalább él-e a csöves, és ha már ott járt, akkor egyben ledobta a szemetet is. A csöves egyébként élt, mert horkolt, úgyhogy mentőt nem kellett hívni, és végül nem hívtam rendőrt sem, mert elzavarhatják, de még aznap visszajön...

Mikor visszaállt a normál pulzusszámom, és már nemcsak visítva bírtam beszélni, akkor persze előtört belőlem a szokásos jófejség, és mondtam, hogy mekkora lenne már keresni egy lakatot, és bezárni, akkor legalább nem tudna kijönni.

Később átjöttek az öcsémék, és eldicsekedtem nekik, hogy bibí, nekünk van ám csövesünk a szemétledobóban. Sógornőm rögtön indult megnézni, hogy ott van-e még, mi meg a tesómmal mi hősiesen lestük jó messziről, a lépcső tetejéről. Ott volt. Még mindig horkolt.

Amikor visszamentünk a lakásba, elkezdett az öcsém röhögni, hogy keressünk már egy lakatot, és zárjuk be.

Várakozás

Advent, az, persze, meg az a hogynemondjam hogy micsoda, mert illetlent találnék mondani, az meg lassan már alkotmányellenes is lesz nem mellesleg, és nemcsakhogy betiltják a blogomat, de jön a médiatörvény, és engem is eltöröl.

Szóval várakozás, hogyne, várakozásból itt ugyan nem lesz karácsony, várakozhatok én ítéletnapig, attól nem lesz rend, nem lesz karácsonyfa, nem lesz kaja, meg ajándék, ráadásul idén is addig várakoztam a megfelelő pillanatra, amíg megint elfelejtettem adventi koszorút venni, de egyébként amikor van, akkor is mindig elfelejtek gyertyát gyújtani, mert mindig mással vagyok elfoglalva, nem érek én rá várakozni.

Meg spirituális, lelki felkészülés a karácsonyra, írja a Zinternet, hát ja, arra tényleg fel kell készülni lelkileg, hogy megint kismilliónan tapossák a fejemet, ha kimegyek az utcára, és még arra se készültem fel lelkileg, pedig már hetek óta ez van, hogy akkor is karácsonyi dalok bömbölnek a fülembe minden irányból, ha csak egy csomag papírzsepit vagy egy marék szöget akarok venni akár a legutolsó legsarkibb legkisebb boltban.

Hol van az már, amikor nem is volt más dolgom, mint felébredni reggel, és meglátni a karácsonyfát, és örülni? Persze örömet okozni is jó, de ez is egyre nehezebben megy, ha én magam meg nem örülök közben, csak fáradt vagyok, de az legalább nagyon. Nem lehetne, hogy idén, csak egyszer, kivételesen... inkább maradjon el?

Az a nyavalyás kutya

Megmondom őszintén, kicsit haragudtam az öcsém kutyájára, amikor tavasszal letaposta a kedvenc gyöngyvirágaimat a mama kertjében.
De amit MOST csinált, hát az már tényleg vérlázító.
Megbocsáthatatlan.
Tűrhetetlen.
Gondolkodunk is, hogy be kéne adni a sintértelepre.
Vagy elevenen megnyúzni, a bőréből dobot készíteni, őt magát pedig lassú tűzön sütögetni.
Vagy mittudomén, kukoricán térdepeltetni három napig.

Ma korán reggel a Mama kétségbeesetten hívta az öcséméket telefonon.
"Az a kutya letaposta a HAVAT!"